SZEGEDI
TUDOMÁNYEGYETEM
BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI
KAR
SZEGED
Az
újságírói függetlenség
Mel
Gibson A passió című
filmje
sajtóvisszhangjának
tükrében
Készítette:
Stift Zoltán Angelico
kommunikáció szak
Témát
adta: Zsolt Péter
szociológus,
megbízott előadó
2006
Bevezetés
Dolgozatom
célja Mel Gibson A passió című
filmje sajtóvisszhangjának
értékelése, és az ezzel kapcsolatos tanulságok megfogalmazása.
Az újságírói függetlenség lehetőségét
és megvalósulását vizsgálom e film sajtószereplésének
tükrében. Az újságírói függetlenség kérdése sajátosan
médiaetikai kérdés, amely egybeesik az ideológiáktól és
manipulációtól mentes, tárgyilagos és felelős
tájékoztatás problémájával. Munkám tehát médiaetikai
értékelése annak a hullámverésnek, amely A passió nyomán
a sajtóban keletkezett.
A
passió című
film már a vetítést megelőzően
olyan vitákat váltott ki a kritikusok között, mint más bibliai
témájú film még soha. Épp ilyen szélsőségesek
voltak a nézők
reakciói is. Ez a feszültséggel terhes állapot a külföldi és
hazai médiában egyaránt tükröződött.
Sőt a
filmmel kapcsolatos konfliktus éppen a tömegkommunikáció
színpadán bontakozott ki. Ezért tűnik
tanulságosnak éppen e mozifilm kapcsán vizsgálni az újságírói
függetlenség kérdését.
A
film első
bemutatása óta eltelt évek alatt elcsendesedtek az akkor
felkorbácsolódott rendkívül heves érzelmi hullámok, és így ez
a médiajelenség most objektívebben szemügyre vehető,
mint korábban. Az idő
sajátos érveket is hozott a sajtóban megjelent állítások
mellett vagy ellen, amennyiben a film premierje idején jósolt
következmények megvalósultak, vagy éppen elmaradtak.
Dolgozatom
alapkérdése: Gibson filmjének médiavisszhangjában teljesült-e
az újságírói függetlenség morális követelménye? Erre a
kérdésre négy lépésben igyekszem
választ adni: az első pontban az újságírói függetlenség
fogalmát vizsgálom, a másodikban a filmmel foglalkozom, a
harmadikban a sajtóvisszhang konkrét példáit hozom, a negyedik
pontban pedig értékelem ezt a
visszhangot.
Nem
vállalkozhatok annak az összetett etikai
elvárásnak részletes feltárására,
melyet a dolgozatom címében szereplő kifejezés, az újságírói
függetlenség takar. Mégis elengedhetetlennek tűnik, hogy a film
és a filmről szóló cikkek elemzése előtt az újságírói
függetlenség kérdésével kapcsolatban
néhány általános észrevételt tegyek.
Elsődleges
célom nem Gibson filmjének értékelése, hanem a film
sajtóvisszhangjának elemzése. Ugyanakkor fontos, hogy egy olyan
képet rajzoljak magáról az alkotásról is, amely alapján
megfogalmazható a film sajtó-szereplésének kritikája. Ezért kap
helyet dolgozatomban a film bemutatása és a film médiatörténetének
leírása. Ehhez vezérfonalul a Német Katolikus Püspöki
Konferencia honlapján található mértékadó információkat
veszem, amelyek segítenek kiutat találni a néha egymásnak
ellentmondó, és sokszor megalapozatlan sajtóinformációk
útvesztőjéből.
Ebben a részben utalok röviden a mozifilm azon manipulatív
elemeire, melyek a sajtó-megjelenéstől
függetlenül is tanulságosak a médiaetika nézőpontjából.
Miután
Gibson filmjét bemutattam, konkrét újságcikkek példájával
kívánom vizsgálni a független és etikus újságírói
magatartást, illetve próbálom tetten érni az ezzel ellenkező
hozzáállás eseteit. A nyomtatott és elektronikus média vonatkozó
megnyilvánulásait igyekeztem nyomon követni. A kutatható
sajtóirodalom nagy terjedelmű,
de tartalmában nem túl változatos. Dolgozatom terjedelmi korlátain
túl ez a tény is motiválja, hogy leszűkítsem
azt az anyagot, melyen keresztül bemutatom a film médiaszereplését.
Elsősorban
a magyar sajtótermékek kínálatából merítek, de a külföldi
sajtóban megjelent néhány jellemző
megnyilatkozásnak is helyet biztosítok.
Ezek
után a film sajtóvisszhangjának kritikáját úgy szeretném
összefoglalni, hogy közben néhány egyetemesebb érvényű,
az újságírói függetlenség kérdéskörével kapcsolatban
A passió sajtószereplésén túlmutató tanulságot is
megfogalmazzak.
1.Az újságírói függetlenség
1.1.
Tömegkommunikáció és erkölcs
A
nyomtatott sajtó és az elektronikus médiumok az emberi
kommunikáció
sajátos színterét adják, ezért árul el sokat a média erkölcsi
természetéről a kommunikáció szó rövid etimológiai
elemzése. A kommunikáció feltételezi az egymással „szótértő”
tagok közösségét (communitas-t), illetve az
egységet (communio-t) a közösség tagjai között. A
communication és a community szó kapcsolata arra is
utalhat, hogy a közösségeket a kommunikáció tartja össze1.
Ide vezethető
vissza a kommunikáció
erkölcsi jelentősége.
Az erkölcs a kultúra rendező elve, a közös élet szabálya.
Egy-egy civilizációban az etika normái szerint épülnek össze
úgy a szellemi és anyagi javak, hogy azok a társadalom egészének
és minden tagjának javát szolgálják. A tömegtájékoztatásban
tehát, mivel az emberek közti kapcsolatokra épülő, azt tovább
építő vagy pusztító kommunikációról van szó, szükségszerűen
jelentős az etika szerepe, akár beszélünk róla, akár nem. Ha
beszélünk róla, mégpedig bizonyított állítások rendszerét
építve, akkor a médiaetika tudományának területén
tesszük ezt. A
médiaetika ugyanis az a tudomány, mely az etika szempontjából
vizsgálja a tömegkommunikáció folyamatát, szereplőit és
hatásait.
Az
etika egy az emberi életet szabályozó normarendszerek közül,
melynek tárgya az erkölcsi
élet, azaz a szabad és ezért felelősségteljes cselekvés2.
Az etikai szabály - mint minden norma - cselekvésre ösztönöz,
vagy attól tilt el. Míg azonban a jog például a külső
megnyilvánulásokat veszi figyelembe, és azokat szankciókkal
kikényszerítve igyekszik adott keretek között tartani, addig az
etika belsőleg szabályoz. Utóbbi a helyes magatartást már a
szándékok szintjén is törekszik megvalósítani. De
vajon mi a valóban helyes és jó magatartás? Etikai
szempontból jó az, ami az ember sajátosan emberi céljainak
megfelel, rossz az, ami ennek nem felel meg. Ezért a viselkedésre
vonatkozóan a jó és humánus jelzőket joggal érezzük
felcserélhetőnek. Az "emberies", illetve "erkölcsös
magatartás" ugyanazt jelenti:
azt, ami igazán jó az embernek. Az erkölcsileg helytelen pedig nem
más, mint az embertelen szinonímája.
Ilyen
logika szerint jár el például a középkori gondolkodó, Aquinói
Tamás is, aki az embert alapvetően értelmes lénynek tekintve az
erkölcsileg elfogadhatatlan cselekedetet egy V. századi szerzőre
hivatkozva az emberi értelem (humana
ratio)
elleni cselekedetnek minősíti3.
Így épült Konfuciusz etikája is az embernek, mégpedig
az állam hierarchikus közösségében élő embernek a fogalmára4.
Szókratész naivan optimista etikai intellektualizmusának éppen
úgy, mint Platón erénytanának fundamentuma is egy-egy
sajátos emberkép volt. Arisztotelésznek a boldogságot, mint célt
elérni törekvő emberről alkotott felfogása ezért határozhatta
meg sok évszázadon át az etikai szemleletet Európában. Így
vetett alapot Kant antropológiája a kötelesség etikájának, és
így született sajátos etika
Heidegger egzisztencia-filozófiája nyomán.
A
mai európai kultúrában egyre kevésbé megragadható egy
társadalmilag elfogadott erkölcsi minimum. E társadalmi konszenzus
gyengesége ellenére a média világában vitán felül áll,
hogy egy olyan
egyetemes emberfogalom alapján fogalmazódjanak meg etikai
szabályok, melyhez éppúgy hozzá tartozik az egyéni szabadság és
az egymásért való felelősségvállalás, mint a személyi
méltóság, vagy az igazság megismerésének joga és kötelessége.
Mikor
e dolgozatban A passió
című film kapcsán, az újságírói függetlenségről
megfontolásokat teszünk, akkor az erkölcsi elemzés mögött ott a
meggyőződés, hogy minden ember
– egyéni képességeinek és aktuális lehetőségeinek korlátai
között – képes megismerni az őt körülölelő világ
igazságait, és joga, sőt kötelessége is megismerni
azokat, hogy
szabadon felelős döntéseket hozhasson a megszerzett ismeretek
fényében. A médiumoknak pedig az
igazságot joggal megismerni akaró ember szolgálatában kell
állniuk. A médiaetika az újságírón ezt a szolgálatot kéri
számon.
A
médiumok szolgálata nem csak az egyes embereknek, hanem az emberi
közösségeknek is szól. A modern demokratikus társadalmak és a
média erkölcsi állapotának szoros kapcsolata – Rivers és
Mathews szerint – azzal magyarázható, hogy a jól tájékoztatott
köz a demokrácia alapja.5
1.2.
Szabadság
Az
újságírói erkölcsöt
a szabadság alapozza meg. A szabadság egyrészt valamitől,
másrészt valamire való szabadságot jelent. Aquinói Tamás
szerint a valamitől való szabadság (libertas a quo)
a valamire való szabadságban (libertas ad quem) nyer
értelmet. A libertas a quo azt jelenti, hogy az akaratot nem
kényszeríti semmi. Ez egyrészt velünk született adat, ami
alapján az embert
szabad akarattal rendelkező létezőnek mondhatjuk, másrészt egy
olyan belső lelki szabadság, melyet mi magunk tudunk növelni vagy
csökkenteni a külső körülményektől függetlenül. Ez a
szabadság tulajdonképpen egy feladat, az önismereten alapuló
olyan feladat, amit az újságíró nem a szorosan vett
munkaidejében végez el, mégis meghatározza munkája eredményét.
A libertas ad quem alapvetően
választási lehetőséget jelent: választhatom ezt vagy azt egy cél
elérése érdekében.
Aquinói
Tamás miközben leszögezi, hogy az erőszak mindig sérti a
szabadságot, azt mondja, hogy a végső cél vonzása nincs
ellentétben a szabadsággal. Az újságíró munkájára alkalmazva
ezt elmondható, hogy a média befolyásolása és kényszerítése,
miként a média részéről alkalmazott manipuláció is, mindig
erkölcstelen. Ezzel szemben nem káros a vonzás, amit az igazság
képvisel. Ennek az erőnek engedni kell, sőt a média feladata,
hogy az objektív tájékoztatás által ezt a szellemi erőt tovább
is adja.
Az
újságírói szabadsággal kapcsolatban Rivers és Mathews
Médiaetika könyvükben megállapítják, hogy „az etika az, ami
védi és fenntartja magát a szabadságot”6.
Tehát, ha az
újságíró megszabadítja magát az etikai kötöttségektől, a
szabadsága látja kárát.7
A
újságíró függetlensége nem abszolut
(ab-solvere: eloldani; absolut:
mindentől eloldott), hanem relatív: –
hasonlattal élve – a kameraállványra szerelt
kamera függetlensége, szemben a kézben lóbált kamera
kötetlenségével. Egy bizonyos rögzítettség szükséges a kamera
olyan szabad mozgásához, melynek eredményeképp érthető felvétel
születik. A kamera a felvétel tárgyától azért lehet független,
mert “függ” a földtől, amin az álvány áll.
Az újságírói függetlenség feltételezi a valós tények
megismerése és megismertetése melletti elkötelezettséget. Ezért
a függetlenség helyett talán pontosabb a „pártatlanság”
kifejezés, amely jobban kifejezi, hogy a médiumnak a részigazságok
képviselete helyett (pars, partis: rész) a tények teljes
összefüggésének föltárására és közvetítésére kell
törekednie.
Az
újságírói szabadság a társadalmat és a politikai hatalmat is
érinti. Etikailag nem elfogadható, ha valamely intézmény vagy
személy, nyomást gyakorol a hivatásának elkötelezett médiára,
hacsak éppen abban nem, hogy legyen hivatásának elkötelezett.
1.3.
Újságírói hibák és erények
A
rész-rehajlás mentes tájékoztatás nem jelent érdektelenséget.
A teljes közömbösség esetében ugyanis „el sem készül az
interjú vagy a cikk, mert miért is foglalkozzon az ember olyan
kérdésekkel, melyek valójában nem érdeklik”. A „pártatlanság
tehát nem is annyira attól függ, hogy milyen érdekeltségeink
vannak, hanem inkább attól, mennyire tudunk
elvonatkoztatni érdekeltségeinktől”. Zsolt Péter Médiaetika
könyvében az erkölcsi követelményként jelentkező függetlenség,
azaz a személyes érdekeltségektől való elvonatkoztatás
megvalósításának két útját különbözteti meg8:
„az egyik az önismeret és szakmai rutin, a másik a cinikus
beállítottság”.
Az
önismeret, mint módszer, erkölcsi
reflexiót jelent, ami lehetővé teszi hogy az újságíró őszintén
fel- és beismert elfogultsága fölé kerekedjék. Ebben az
értelemben mondhatjuk, hogy „etikus újságírói magatartás
nincs önismeret nélkül, és a professzionális újságíróvá
válás komoly személyiségfejlesztő munkát igényel”.
A
második út, a cinikus alapállás, mely akár szembe is állhat az
önismeret útjával,
ha a cinizmus alatt mindent megkérdőjelező közönyt értünk. Az
ilyen értelmű cinizmus „érződik a riporton, a cikken, az
interjún, és ezért rombolja a demokrácia tekintélyét, mert azt
üzeni a befogadónak, hogy neki sincs oka hinni ezeknek az
embereknek, intézményeknek”.
A
cinikus magatartás eredetileg és lényegét tekintve azonban nem
egyenlő a gúnyos és passzív elhatárolódással. Ha a
cinizmus belső
függetlenséget jelent, melyet nem befolyásol semmilyen külső
szorongatottság9,
akkor akár integrálható is az önismereten alapuló proszociális
újságírói beállítottságba.
Az
agnosztikus gondolkodás is ilyen cinikus függetlenségnek, a mások
véleményétől és
a saját érzelmektől való szabadságnak
tűnhet10,
de másról van szó. A szkepszis az újságírót valójában olyan
ellentmondásos helyzetbe hozza, melyre Chesterton kritikus szavai
vonatkoznak: „For madness may be defined as using mental activity
so as to reach mental helplessness; and they have nearly reached
it.”11
1.4.
A józanság
Az
a komplex eszmény, amit a média szabadságának nevezünk, nem
valósítható meg a józanság nélkül. A józanság az ókori
bölcselet kifejezésével élve egy erény (görögül areté;
latinul virtus), olyan jó készség, mely az embert és
cselekedeteit jóvá teszi.
Nem
térhetek ki arra a MacIntyre által elindított erkölcsfilozófiai
vitára, mely mára az erények etikájának megújulásához
vezetett. Csupán annyit kívánok jelezni, hogy,
míg néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna az
ókori erénytanra hivatkozni egy etikai fejtegetésben, 1980 óta ez
újra elfogadott.12
Platón
szerint a legalapvetőbb erények (belátás, bölcsesség, férfias
bátorság, mértéktartás) kifejlődése biztosítja a közösség
rendjét. Arisztotelész Nichomachoszi Etikájában az egész
erkölcsi rendszert a négy sarkalatos erény köré építi.
Tanítja, hogy az erények gyakorlással szerezhetők meg, és jó
tetteink belőlük fakadnak. Hiányuk a rossz tettek forrása.
Segítségükkel az ember uralkodhat egész érzelemvilágán és
alárendelheti cselekedetit az arany középútnak, melyet az értelem
diktál. Fontos, hogy az attikai bölcs szerint az erényt önmagáért
kell megszerezni, és nem eszközként fölhasználni más értékek
megszerzésére. Ez a média eszményre is érvényes: az
újságírói szabadság ilyen értelemben cél és nem eszköz.
Cicero és a többi sztoikus sokat foglakoztak a társadalom
működéséhez szükséges polgári erényekkel, és a
szenvedélyektől való mentességet tekintették igazi
erénynek.
Az
ókori bölcselet megfontolásai - beleértve a már említett
cinikusokat is – megteremtik a lehetőségét annak, hogy az
újságírói függetlenség lényegét, a józanság erényének
birtoklásaként határozzuk meg. A józanság teszi képessé
az embert, hogy a világról és önmagáról helyes és objektív
képet alkosson, és gondolkodásmódját, magatartását ehhez
szabja. Ez teszi alkalmassá az újságírót arra, hogy munkáját
részrehajlás nélkül végezze. A józansághoz tartozik az
önismeret, a kiegyensúlyozottság és
az önuralom. Csakis e készség birtokában valósítható meg az
újságírói függetlenség, kerülhetők el a fanatizmus és
nihilizmus végletei. A szakmai rutin gyümölcseként is
értelmezhetjük, bár gyökerei mélyebbre nyúlnak a szorosan vett
szakmai praktikumnál. Egy olyan belső szellemi erő, mellyel az
ember kézben tartja magát, hogy szimpátia, érdek vagy ellenszenv
le ne térítse a dolgok tárgyilagos megismerésének útjáról. A
begyakorlottság teszi lehetővé, hogy könnyedén úrrá legyen az
újságíró saját érzelmi kötődésein, averzióin, és a
bemutatandó témát ne a saját indulatai, és hangulata, hanem
józan fölismerése szerint ragadja meg.
A
józanság az
önismeretből táplálkozik és visszahat az önismeretre. Ha
az újságíró ismeri önmagát, akkor józanul távolságot tart
saját
véleményétől. Bár érző lény, érzelmi kötődéseit képes
józansággal uralni, s önmagától való belső függetlenséggel
kritizálni tudja azt is, akit kedvel, és be tudja mutatni
azok értékeit is, akiket nem kedvel.
A
józanság az arisztotelészi mértékletesség
sajátos megnyilvánulása. A természeti népeknél a mértékletesség
megfelelője az életbölcsesség, mely férfiaknál az erő értelmes
használatában és a tökéletes fegyelemben mutatkozik meg. A
középkorban lovagi erénynek tartották a
mértékletességet, mely gátak
közé fogja, s ezzel megsokszorozza és megfelelő cél szolgálatába
állítja a testi-lelki képességeket. A józanság - mint a
mértékletességhez tartozó erény - a helyes arány megtalálását
jelenti a kommunikáció különféle elemei, például a beszéd, a
közlés és a hallgatás között. Ez a helyes arány a
kiegyensúlyozottság és a nyugalom alapja. A józanság megszerzése
a gondolatok, ötletek, vélemények, kívánságok, vágyak,
indulatok fékezésével kezdődik. A józanság belső erényének
elsajátítását segíti a mértékletesség a külső dolgokban. Az
emberi kapcsolatokban gyakorolt türelem például útját állja a
józansággal ellenkező szélsőséges megnyilvánulásoknak. Az
újságírói pártatlanság lényege pedig éppen ebben ragadható
meg: óvakodni a szélsőséges megnyilvánulásoktól.
A
józanság erénye mellett az az
önismeretben gyökerező alázat teszi lehetővé a
valóság demagógiától, ideológiáktól és manipulációtól
mentes, felelős feltárását. Az alázat igazi
tartalmát jól megvilágítja a latin humilitas szó, mely
alázatot jelent, de igazi értelme a humilis
kifejezésből magyarázható. Ez utóbbi eredetileg a „föld
felszíni rétegéhez (a termékeny humus-hoz)
közeli”-t jelentett,
és csak később kapcsolódott hozzá az alázatos viselkedést
jellemző tartalom. A „(termékeny) felszínhez közeli”
jelentésből
kiindulva belátható könnyen, hogy az alázatosság nem egyirányú,
lefelé hajló magatartás – miként azt a magyar szó sugallja –,
hanem a realitástól se fölfelé, se lefelé el nem távolodó
elme. Az
újságírónak is erre a „valósághűségre” van szüksége,
hogy miközben szakmai önértékelése nem csorbul, el ne
feledkezzen hivatásának határairól és elkerülje a manipuláció,
ideologizálás illetve demagógia kísértését. Az alázatos
újságíró se többnek, se kevesebbnek nem gondolja magát annál,
ami. Ez az önmaga iránti helyes
viszony óvja meg attól, hogy az érdeklődő ember szabadsága fölé
vagy az objektív tények igazsága fölé emelje magát. Az alázat
nem engedi, hogy az újságíró saját érdekeit bármi módon fölé
rendelje annak, aminek szolgálatára hivatott. Tehát az újságírói
alázat hiányáról kell beszélnünk, amikor valamely
ideológia szolgálatába állított manipulatív módszer vagy
demagóg eljárás alkalmazását érjük tetten a sajtóban.
A
tények megismerhetőségéről való lemondás a tájékoztató
szakma szellemi zsákutcája. A fanatikus újságírás ezzel
a magatartással szemben az igazság abszolút birtokosaként tudja
magát, és dialógusképtelen
erőszakossággal sulykolja vélt igazságát. Kiváltképpen
etikátlan ezt valamely ideológia érdekében manipulatív
eszközökkel tenni. A fanatizmus motívuma
a hamis önismeret, velejárója pedig a manipuláció. Az újságíró
kezében ez utóbbi az a rejtett kényszerítő eszköz, amivel
„saját igazságát” észrevétlenül ráerőszakolhatja az
olvasóra, hallgatóra, nézőre. Az etikus tájékoztatás mindig
tiszteletben tartja a szabad gondolkodásra hivatott ember
méltóságát. Az igazság sajátos természete, hogy az értelmes
ember vagy szabadon ismeri fel azt, vagy sehogy. A
tények igazságának erején kívül semmi más erő nem alakíthatja
az ember meggyőződését anélkül, hogy méltóságában ne
sértené őt. Alázatra van szükség ahhoz, hogy az újságíró
ezt elfogadja és ennek megfelelően partnerének tekintse a
tájékoztatást befogadó embert: ne
befolyásolni akarja, hanem önálló gondolkodásra hívja meg.
Az
ideológia szó eredetileg a plátóni
értelembe vett, tökéletes „ideáról való beszéd”-et
jelenti. Ma azonban a valóságra erőszakkal ráeröltetett,
alapvetően hamis, saját érdekből képviselt gondolatrendszert
értünk rajta, mely egy szubjektív - sokszor káros - idea
abszolutizálása.
Eredetileg
a manipuláció is pozitív tartalmú szó volt: a kéz (latinul
manus)
meghosszabbítását jelentő eszköz használatára utalt (például
csipesz, orvosi beavatkozásnál szike stb.). Ma olyan hatást értünk
a manipuláción, amely a manipuláló
akaratát észrevétlenül átruházza a manipuláltra, akinek a
tudatos reagálását és beleegyezését bizonyos rejtett
(manipulatív) eszközökkel kijátszotta, megkerülte.13
Bár
a demagógia14
elsősorban a politika területén alkalmazott fogalom, a médiumokra
is vonatkoztatható. A demagóg szó a görög népvezér
kifejezés (demosz + gogosz)
magyar megfelelője. A demagógokat az ókori Athénben a demokrácia
torzulása vetette felszínre. A demagógok
az emberi gyengeségre épitettek – kapzsiság, hiúság,
tetszelgés – , s ezek meglovagolásával tömegek
előtt tudtak népszerűságre, majd a
néphangulatot felelőtlenül úgy befolyásolták, hogy a törvényes
hatalmat korlátozni tudják. A sajtó is élhet, sőt visszaélhet a
demagógok által felismert és kihasznált „pszichológiai”
lehetőségekkel. Az érzelmeket felelőtlenül
bombázó médium joggal mondható demagógnak.
Találónak
tűnik a sajtóvisszhang kifejezés is. A hang visszaverődik a
szilárd felületről, de ez már nem az eredeti hang, hanem a
felület minőségétől és méretétől, valamint a távolságtól
függően megváltozott hang. Megváltozott, de nem feltétlenül
torzult. Így van ez minden sajtóban visszhangzó ténnyel is. Az
adott médium közvetítésével a valóságnak egy leegyszerűsített
tükörképe, visszhangja jut el az újságolvasóhoz. Ez a
visszaverődött hang lehet hiteles vagy torzult. A hitelesség
forrása az újságíró szakértelme, lényeglátása és felelős
magatartása. A torzulás oka pedig lehet tehetségtelenség, vagy a
félrevezetés tudatos szándéka. Bármi legyen is az ok, a
médiaetika attól óvja a médiát, hogy torzított, hamis
információt, vagy teljességnek bemutatott féligazságot adjon
tovább.
Nem
szabad elfelejteni, hogy az egyes médiatermékek mögött nem csupán
gazdasági, politikai, társadalmi, pszichológia és egyéb
szükségszerűségek, hanem felelős személyek konkrét döntései
húzódnak meg. Igaz, a
felelősség kérdését sokszor nehezíti az úgynevezett "many
hands" modellel leírható jelenség.
1.5.
Dilemmák
A
profi tömegtájékoztatás bizonyításra nem szoruló etikai
alapelve15,
hogy az igazságot kideríteni és föltárni az arra jogosultak
előtt jó, ellenben azt elfedni, meghamisítani - még jó
szándékkal is - rossz. Ugyanakkor az újságírói igazságkeresés
különbözik akár a tudományos, akár a művészi, vagy filozófiai
igazságkereséstől. Az első bizonyított tételek rendszerét
építi föl a valóság akár legkisebb részterületéről,
utóbbiak pedig a teljes valóság igazságát keresik: a filozófia
tudományos módszerrel, a művészet az intuíció globális látó
és láttató képességével. A média igazságkeresése nem ennyire
alapos és átfogó, viszont aktuális. Egy
információ értéke a média számára hitelességéből és az
idő-tér-érdek dimenzióban értelmezett aktualitásából adódik.
Egy
újságnak nem azért hiszünk (és nem azért vesszük meg), mert
mindent cáfolhatatlanul igazol, hanem mert gyors, de hiteles
forrásnak bizonyult eddig. Ezt a tekintélyét - és vele
létjogusultságát
is - elvesztheti, ha hazugságon érjük. Ezért tartják számon
joggal a médiaetika élétfontosságú funkciói között a bizalom
megtartását, amelyet nem egyszerű összeegyeztetni a naprakész
tájékoztatás szempontjával. Erre a
paradox helyzetre alkalmazható
az úgynevezett fogolydilemma játékelméleti modell. Amikor az
újságírónak arról kell döntenie, hogy a megszerzett információt
azonnal leközölje, vagy még várjon, mert szükséges volna
kiegészítő információkat szerezni, hogy a hír biztosabb legyen.
A hír leadásának késleltetése viszont azt a kockázatot rejti
magában, hogy egy másik médium másik újságírója előbb hozza
nyilvánosságra az esetet – és "nyer". Ha kooperáló
magatartást tanúsítva arra számít az újságíró, hogy a másik
is precíz munkát fog végezni, az viszont a verseny szempontjait
előnyben részesítve közli, amit megtudott vagy megsejtett, akkor
a “kooperáló” lemarad. Ha viszont mindannyian versengenek,
akkor annak a nyilvánosság látja kárát, mert a
tömegkommunikációt nem megbízható adatokkal árasztják
el.
Csak
tovább bonyolítja a szituációt, ha ideológiai nyomás is
nehezedik az újságíróra, aki már nem is a valóság feltárásával
foglalkozik, hanem többé-kevésbé megalapozott információival
egy másik, többé-kevésbé megalapozott hírt cáfol, ellensúlyoz.
Nyilvánvaló veszély ilyenkor - amint ezt a hétköznapi vitatkozás
tapasztalata is mutatja -, hogy az igazságkeresés észrevétlenül
átadja helyét az "én igazságom" agresszív
bizonygatásának, amely kimeríti a korábban említett fanatizmus
fogalmát. Az ilyen "harcos"
magatartás esetében tettenérhető a hátránya az újságírásnak
a tudománnyal szemben, ahol - eszményi állapotokat feltételezve
- nem kell gyorsan, a másikba belefojtva a szót állástfoglalni.
Persze a médiumokban sem kellene, de a fogolydilemma kísértése
arra hajt minden szereplőt, hogy kihasználja a konfliktus adta
érdeklődést. Ez a körülmény természetesen a valóság
elfogulatlan feltárását nem támogatja.
Fölmerül a kérdés: vajon baj-e, ha a sajtó mindenáron érdekes
akar lenni? Az izgalmas, indulatokat
ébresztő, felületes információkat tálaló médium kétségtelenül
szórakoztató lehet. De azonnal fölmerül a következô
kérdés: mi ennek az ára? Vajon a szórakoztatás hajszolása nem
megy-e a elgondolkodtatás – a hallott információk és tények
hitelességének végiggondolása – rovására?
Az igazság föltárása nem feltétlenül esik egybe a szórakoztatás
funkciójával. Az előzőekben kifejtett etikai megfontolások
tükrében kimondhatjuk, hogy a sajtó alapvető célja nem a
szórakoztatás, hanem az összefüggéseket feltáró tájékoztatás.
Ezen az egyre nagyobb teret nyerő ellenkező gyakorlat sem
változtat16.
Az igazi tájékoztatás elmélyült, nyugodt befogadást igényel,
és megfelelő
feldolgozás, szellemi megemésztés után igazi megismerést
és nyugalmat szül.
Azoknak
a sajtótermékeknek az esetében, melyeknek kifejezett célja a
szórakoztatás, a
tájékoztatás korrektsége némileg alárendelődik az érdekesség
szempontjának. Ez elfogadható, hiszen az ilyen média-termék
olvasója, hallgatója, nézője nem az igaz tények világában vár
kiegyensúlyozott eligazítást, hanem kikapcsolódást keres.
Nem
szabad azonban megfeledkezni arról sem,
hogy az érdekes, illetve unalmas jelzők viszonylagos minőségeket
takarnak. Míg a hitelesség és
érthetőség objektív és elvárható jellemző, addig az unalom
kérdése szubjektív,
inkább a befogadót minősíti.
Az
érthetőséget és lényeglátást
számonkérve az újságírón a médiaetika helyesel, vagy
helytelenít bizonyos eljárásokat. Az erkölcsi kritika különösen
komoly, ha olyan kérdésben fogalmazódik meg, amely amúgy is jelen
van a média üzeneteit fogyasztók gondolkodásában és az
élénk érdeklődés alkalmat
ad fontos igazságok átadására, vagy féligazságok
propagálására, előítéletek lebontására, vagy sztereotípiák
erősítésére. Etikai alapon tehát nagyon kívánatos, hogy
egy olyan téma esetében, mint, amit Gibson filmje felvetett, az
újságírók józan tárgyilagossággal tájékoztassanak, és a
média hiteles közvetítőnek bizonyuljon.
2. A film
2.1.
Passiójáték
A
film Jézus életének utolsó 12 órájáról szól, és azzal az
igénnyel lép fel, hogy hitelesen mutassa be a szenvedéstörténetet.
Műfaja
passiójáték. E mufajról szükséges néhány szót mondani
annak érdekében, hogy kiderüljön, mert Mel
Gibson filmje illeszkedik-e a hagyomány teremtette műfaji
keretekbe, vagy épp ellenkezőleg,
meglehetősen
tágan értelmezi és használja a műfaj
határait, sőt
a szenvedés drasztikus bemutatásával mintegy anti-passiójátékot
kreál.
A
hagyományos passiójáték a templomi gyakorlatból, fôként a
passiómondásból került ki a szabad ég alá, a nép világába, s
témaköre idovel az apokrif iratokból s a spiritualis irodalom más
rétegeibol bovült: Az új témák között leginkább kedveltek
lettek a Jézus anyjának, Máriának szenvedését, illetve a
pokolraszállás és a feltámadás eseményeit megeleveníto népies,
olykor vidám jelenetekkel is tarkított játékok. A magyar nyelvu
passiójátékok gazdag tárházából most csak a legutóbbit
említem meg, mely Mária evangéliuma címmel 1991-ben került
bemutatásra rockoperát említem meg, mely a műfaji
megjelölés mellett is valójában passiójáték, s milyen jól
mutatja, hogy a téma korrekt feldolgozása mindenkor idoszeru és
számíthat érdeklodésre.
A
hagyományos passiójáték valójában a misztériumjáték
eszközeivel él. Ezzel eleve olyan kereteket vállal, melyek a
mértéktartást, illetve az ahhoz szükséges intellektuális
játékosságot biztosítják. A játék, játékosság ugyanis –
mint a személyiséget osidoktol formáló alapmagatartás – a
legszélesebb értelemben magában foglal mindent, ami az élet
része, szomorúságot és örömet egyaránt; s azáltal, hogy olyan
dimenziókba emeli a homo ludens-t, melyhez a pusztán
céltudatos és kreatív tevékenységek során az ember soha föl
nem fedezhetne, sokféleképpen képes oldani és enyhíteni a
feszültségeket, a szomorúságot és a „passiót". Bizonyos
értelemben minden misztériumjáték „divina commedia” –
azaz játék a dantei és azt minden irányban meghaladó
értelemben. Elgondolkoztató, hogy a népi passiójátékok mennyire
értették és érezték, s mennyire „kezelni tudták” ezt a
játékosságot, egészen a vidámságig tágítva a kereteket, s
hogy a 20–21. századra mennyit veszítettünk ebbol az érzékbol,
Gibson filmjének tanulsága szerint .
Amikor
ugyanis Mel Gibson – tudatosan vagy enélkül – teljes mértékben
szakít a passiójáték ősi
hagyományával, olyan eszközről
mond le, amely nélkül a szenvedésrol hitelesen semmiképp
sem lehet beszélni – nemcsak a keresztény misztika, hanem a
transzcendens élményekkel kapcsolatos általános emberi
tapasztalatok szerint sem. A mértéktartás és szubtilis játékosság
helyébe Gibsonnál az érzelmek hatásvadász dübörgése kerül:
ennek pedig semmi köze a szenvedés-misztika fogalmához.
Mindezek
pedig kételyeket kelthetnek bennünk A passió c. film
tartalmi hitelességét illetően
is.
2.2.
A szerző
Mel Gibson ausztrál származású, Hollywoodban él, színész és
rendező.
Házas, hét gyermeke van. Katolikusnak vallja magát, jóllehet egy
kis Los Angeles-i tradicionalista közösséghez tartozik, amely (The
Holy Family) a Második Vatikáni Zsinat reformjainak
elutasításával valójában elszakadt az Egyháztól. E tény
meglehetősen
elgondolkoztató mert a Zsinat előtti
egyházszemlélet sokkal kritikusabb és elzárkózóbb volt a
filmművészet
és általában a szentírási témák drammatikus feldolgozásával
kapcsolatban, mint ma. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy A
passió közelebb áll a Zsinat, mint a The Holy Family
szellemiségéhez.
Mel Gibson nyílvánosság előtt
szólt arról, hogy 13 évvel a film készítése előtt,
egy depressziós életszakasz után, amikor közel állt az
öngyilkosság gondolatához, visszatalált újra a hithez és
ihletést kapott ehhez a filmhez. A passió c. a filmjét
saját gyártó cége, az Icon Pictures és magánvagyona
(23-25 millió dollár) bevetésével valósította meg.
A film
elkészítését követően kifejezte szándékát, hogy további a
katolikus Egyházhoz köthető témákat kíván filmre vinni: mint
II.János Pál pápa élete és a Lourdes-i jelenések története. A
milliomos akciófilm-hős pálfordulása kétségtelenül
fontos eleme volt A passió köré kerekedett híranyagnak. A
rendező időközben nyilvánosságra került, alkoholizmusával is
kapcsolatba hozható
botrányos megnyilvánulásai (gyerekeiért ölne; rendőrökkel
verekszik és zsidózik) személyes megtérésének történetét
azonban kevéssé hitelesítik.
2.3. A cselekmény
A történet a Getszemani kertben indul és Jézus kereszthalálával
végződik.
A feltámadás csupán mintegy epilógusként kerül a film végére.
A film az Istennel párbeszédet folytató, imádkozó Jézus
alakjával indít. Ezzel Gibson a film kezdetére teszi
alapgondolatát: Jézus Isten fia, aki azért jött a világra, hogy
Atyja akaratát teljesítse, és életét adja azért, hogy az
emberiséget kiengesztelje Istennel. A Sátán androgén alakban –
női színész
férfiasan mély hanggal – kísértőként
szegődik
Jézus mellé, s az üdvösség-dráma harmadik cselekvőjeként
hol az írástudók, hol a római katonaság vagy a nép sorában
végigkíséri Jézust passióján.
Jézus elárulásával és elfogatásával indul a borzalmak véget
érni nem akaró útja, melyet a film – a misztériumdrámák és
-játékok szöges ellentéteként – kemény naturalizmussal mutat
be: Jézus testén nincs egy centiméter, amelyet ne borított volna
vér és sebek. Már a főpap
szolgái durván bánnak Jézussal, amikor istenkáromlóként
vádolják őt
a Főtanács
előtt. Még
kegyetlenebbek ennél a római hóhérszolgák. Hihetetlenül
brutális jelenetben Jézust Poncius Pilátus helytartó parancsára
megostorozzák, mígnem bőre
cafatokban lóg és az udvarban hatalmas vértócsák maradnak utána.
A kivégzési helyre vezető
út elesések és verések újabb végtelen sora. A keresztutat a
Jézus életének rövid epizódjait felvillantó képek szakítják
meg, ezek részben fantázia-szülemények (gyermekség, Jézus az
ács), részben a klasszikus bibliai helyeken alapulnak (Hegyi
beszéd, Utolsó vacsora).
A
kereszten Jézus e szavakkal teljesíti be a küldetését: „Atyám,
kezedbe ajánlom lelkedet!”. Ugyanabban a pillanatban felordít a
Sátán, mint aki rájött, hogy. nem tudta megakadályozni az isteni
üdvösségtervet. Ezzel Gibson visszautal a kezdetre – a Sátán
megjelenésére– és a kör bezárul. Ez a sátáni kezdet és vég
nagyon hatásos mindaddig, amig elfogadjuk, hogy Jézus élete,
szenvedése és halála mintegy személyes párharca volt a Sátánnal.
Vagy ismerősebb
megfogalmazással: csupán a jó harca volt a rossz ellen, a jó
győzelme a
rossz felett. Egy film mondanivalójának ez nagyon jónak tűnhet,
de az igazság ennél sokkal mélyebb és gazdagabb. Jézus élete,
passiója és föltámadása a Fiú párbeszéde az Atyával a
Szeretetben. Mintegy versengés a szeretben: mi több : az odaadás-e
vagy az elfogadás, a Fiú odaadása vagy az Atya akaratának
elfogadása. Az evangélium nem a rossz legyőzésének
története, hanem annak jó hire, hogy csak a jónak van élete,
jövője,
föltámadása. Természetesen nem kérnénk számon Gibsontól
ezeket az igazságokat, ha ő
maga nem azt sugalná, hogy az igazság prófétájaként nyúl a
témához.
Messze
meghaladja e dolgozat kereteit annak taglalása, mi a kapcsolat Mel
Gibson filmje és Katalin Anna Emmerich látomásai között. Ha Mel
Gibson komolyan goldolta, hogy Emmerich Katalin misztikus élményeit
viszi filmre, akkor ennek ki kellene derülnie a film címéből,
esetleg alcíméből.
Enélkül ugyanis komolyan fölmerül a félrevezetés gyanúja. Nem
tételezzük föl, hogy ez szándékos lenne Gibson részéről,
inkább csupán arról lehet szó, hogy a frissen megtértek
lendületével Gibson nem érezte fontosnak azzal az „apró”
különbségtevéssel bajlódni, fölhivni rá a figyelmet, amit az
evangélium, illetve egy magánkinyilatkoztatás megfilmesítése
igényel.
A
„passió" a teolgógia nyelvén az evangélium egy darabja,
maga az evangélium; egy misztikus élmény ehhez képest –
legfeljebb egy szép elbeszélés. Az Egyház az evangéliumot Isten
megváltoztathatatlan szavának, kinyilatkoztatásnak tekinti:
ennek elfogadása egyik mércéje az Egyházhoz-tartozásnak. Ezzel
szemben a magánkinyilatkoztatás az egyéni vallásos élet
eseménye, csak közvetve szól a közösségnek, tartalmát azon a
személyen kívül, aki közvetlenül kapta, más nem köteles
kételkedés nélküli hittel elfogadni. Ettől
kezdve a magánkinyilatkoztatás bármiféle feldolgozása (regény,
film, képzőművészet
stb.) szinte korlátlan szabadságod ad a feldolgozónak, csak
fantázia függvénye, mit hoz ki belőúle.
Föltéve, hogy a művét
nem tünteti föl evangéliumnak!
Ismétlem:
elképzelhető,
hogy Gibsonnak nem volt módja kellő
mértékben elmerülni ilyen teológiai alapigazságokban. Az viszont
legalábbis elgondolkodtató, hogy ezt a filmre reflektáló sajtó
sem tette szóvá. Sőt,
megtörtént, hogy Emmerrich Katalintól kérték számon a film
hibáit, Emmerichre vezetve vissza a túlzásokat, szubjektiv
kilengéseket. Márpedig joggal merül föl a kérdés: a nézők
közül vajon hány embernek volt módjában hitelesen megismerni
Emmerrich Katalin gondolatait és látomásait17?
2.4.
Vádak a premier előtt
A
film körüli viták az USA-ban azzal kezdődtek,
hogy egy kilenc teológusból álló ad hoc bizottság (az USA
Püspöki Konferencia katolikus-zsidó kapcsolatokért felelős
bizottságának tagjai) és a zsidó antidefamációs páholy
szakértői
a film számukra hozzáférhető
forgatókönyve alapján bírálatot készítettek. Ebben azt
állították, hogy a film bizonyos antiszemita tendenciákat mutat.
A forgatókönyvet nyilvánvalóan a gyártó cég egy munkatársa
játszotta a munkacsoport kezére. Gibson jogi következményekkel
fenyegetőzött,
mivel jogtalanul, nem hitelesített forgatókönyv változat került
a bizottsághoz. 2003 júniusában az USA Püspöki Konferencia
állásfoglalásában rögzítette, hogy a munkacsoport nem a püspöki
konferencia hivatalos megbízásából cselekedett, és elnézést
kért a rendezőtől.
A bizottság katolikus tagjai kinyilvánították, hogy
állásfoglalásukat semmiképpen sem a nyilvánosságnak szánták,
hanem a rendezőt
kívánták figyelmeztetni, abban a reményben, hogy ennek hatására
az antiszemitizmust erősítő
hatás esetleges veszélyét elkerüli. Ezzel azonban intenzív vita
bontakozott ki, még azelőtt,
hogy bárki akár csak egy métert is látott volna a filmből.
Késő
nyáron és ősszel
Mel Gibson a még nem kész változatot több alkalommal bemutatta
szakemberek előtt,
ami különféle reakciókat váltott ki. Miközben a katolikus és
protestáns egyházak képviselői
részéről
pozitív hangok hallatszottak – néhány pozitív megnyilatkoztatás
zsidó körökből
is jött, mint például a prominens ortodox zsidó filmkritikus,
Michael Medved körétől
–, továbbra is megmaradtak a vádak, melyek szerint a film
antiszemita tendenciákat erősíthet.
2.5.
Vélemények a Vatikánból
2003
szeptemberében a Vatikánban egy munkakópia került bemutatásra
(még nem a pápa előtt),
ami pozitív reakciókat váltott ki. A sajtóban a
Klérus-Kongregáció prefektusára, Dario Castrillon Hoyos
kardinálisra hivatkozva idézték a kijelentést, mely szerint a
film „a hit és a művészet
diadala”. P. Peter Malone, a nemzetközi katolikus média
szervezet, a SIGNIS elnöke, aki a filmet 2003 októberében
láthatta, figyelemre méltó műalkotásról
beszélt és nem látott antiszemita tendenciákat.
Ezen
a ponton meg kell jegyezni, hogy a katolikus Egyház képviselői
részéről
ilyen ügyekben kifejtett álláspont legtöbbször nem hivatalos, és
semmiképpen sem mentes a bizonytalanságtól. Minden katolikus
papnak dolga például, hogy az abszolut biztosnak tételezett
erkölcsi alapelvek fényében segítse a vallási közösség
tagjait ezen alapelvek gyakorlati alkalmazásában. A politika,
művészet,
környezetvédelem stb. területén azonban nagy óvatossággal kell
eljárnia, mivel véleménye nem az alkalmazott erkölcsi tétel
biztonsági fokával, hanem a konkrét alkalmazhatóság -
kérdésesebb - biztonsági fokával rendelkezik.18
Nyilvánvalóan így van, hiszen egy logikai következtetésről
van szó, aminek ilyen a természete. Nem kérdéses például, hogy
egy erőmű
építésekor a környezetkimélőbb
megoldást erkölcsös választani. Az azonban már nem ilyen biztos,
hogy két megoldás közül melyik a környezetkímélőbb.
Vagy a film példájánál maradva: az biztosan állítható az
Egyház hagyományára támaszkodva és a tudatosan vállalt hit
természetére hivatkozva, hogy az evangélium üzenetének
meghamisítása – művészietlen,
manipulatív eszközökkel – elfogadhatatlan. Mindazonáltal
tévedhetetlenség súlyával a pápa részéről
se állítható, hogy A passió esetében
erről
van-e szó. Jó emlékeznünk arra, hogy a pápa csak a hit és az
erkölcs dolgában tévedhetetlen, és ezekben sem önmagában,
személy szerint, hanem mint a pápai tekintély aktuális birtokosa,
a hagyomány őrzője
és továbbadója. Ez abban is megmutatkozik, hogy a pápa nem is
vállal nyilatkozatot ilyen kérdésekben. Ha szükséges, a Római
Kúriának megvannak a szükséges szervei a megfeleő
szintű
vélemémy nyilvánitáshoz. Hogy viszonylag ritkán történik
részükről
vélemémy nyilvánitás, ennek az az oka, hogy Róma tiszteletben
kivánja tartani a határokat: más a feladata és főként
az eszközrendszere egy játékfilmnek, és más egy
tanitóhivatalnak.
Véleménykülönbségek
természetesen a hozzáértés fokának és a személyes
érzékenységnek megfelelően
az Egyházon belül is könnyen előfordulhatnak,
és minden esetben a nyilatkozó magán véleményéről
van szó.
E
kitérő
után talán érthetőbb,
hogy a pápa hivatalosan miért is nem foglalt állást, s hogy akik
nyilatkoztak az Egyház részéről,
azok nem egyöntetű
véleménynek adtak hangot. Az egyházi állásfoglalásokkal
kapcsolatban érdekesen követték egymást a történések. 2003
december elején volt egy bemutató a pápa előtt,
ezt követően
a médiumok arról szóltak, hogy a pápa elismerően
nyilatkozott: „úgy van ábrázolva, ahogy volt”. Később
Stanislaw Dziwisz érsek a pápa titkára és Joaquin Navarro-Valls
sajtó szóvivő
cáfolta a pápa ezen megnyilatkozását: a pápa nem foglalt állást,
a művészeti
kritikát a szakértőkre
bízza19.
A Hittani Kongregáció altitkára P. Joseph Augistine di Noia O.P.
decemberben részletes interjút adott, amelyben kijelentette „sok
ember számára jelent a film látványa intenzív vallási
tapasztalatot”, Gibson filmje segít „valami olyasmit felfogni,
ami csaknem teljesen megértésen túli”. A Szociális
Kommunikációs Eszközökért Felelős
Pápai Tanács elnöke, John P. Foley érsek is megvallotta, „hogy
a film nagyon megindította” és „Krisztus szenvedéséről
való nagyon jó elmélkedésnek” tartja. 2004. február közepén
Foley találkozott Abraham Foxman-al az antidefamációs páholy
igazgatójával. Foxman azt akarta elérni, hogy a Vatikán ítélje
el a filmet, mert az Egyház hivatalos, a zsidósághoz fűződő
viszonyáról szóló tanításával ellentmondásban van. Foley
érsek azonban azt a felfogást képviselte, hogy a film nem
antiszemita: „Úgy fogtam fel a filmet, mint Jézus szenvedéséről
való meditációt, és mint Jézus szenvedése és halála kapcsán
felmerülő
egyéni és közösségi felelősségünkről
szóló elmélkedést.” Januárban a német szentszéki kardinális
Walter Kasper óvott attól, hogy Jézus szenvedését antiszemita
eszközként használják fel. A Jézus korabeli zsidók
cselekedeteit nem lehet a mai zsidók bűnéül
felróni, nyilatkozta a Pápai Egységtanács elnöke.
2.6.
A film a mozikban
A
film USA-beli 2004. február 25-i indítása nem tisztította meg a
frontokat. Az újságok kritikusai nagyon megosztottak voltak.
Mindenekelőtt
az erőszak-ábrázolást
és az antiszemita felhangokat érte vehemens kritika, ám épp így
volt dicséret is. Azok az egyházi képviselők,
akik megnézték a filmet, elsősorban
a bibliai jelenetek túlzó, a drasztikustól a bizarrig terjedő
ábrázolását és az túlburjánzó erőszakot
kritizálták. Továbbra is fennállt a zsidó szervezetek és egyes
kritikusok antiszemita vonásokra utaló kritikája.
Az
USA-ban a film indulása előtt
a Püspöki Konferencia egy 128 oldalas könyvet tett közzé, ami a
zsidósághoz fűződő
egyházi álláspontot dokumentálja. Az amerikai Zsidó Bizottság
egy negyven oldalas füzet megjelenését jelentette be, ami a
teológiai problémákra világít rá.
Nagyobb
súlyú volt az – a sajtóban jelentőségéhez
képest szerény visszhangot kapó – hivatalos nyilatkozat, melyet
a németországi katolikusok részéről
Lehmann bíboros írt alá. Ez közös állásfoglalás volt, amelyet
a Német Püspöki Kar, a Német Evangélikus Egyház, valamint a
Németországi Zsidók Központi Tanácsa adott ki. A filmet ez a
kritika az evangéliumi üzenetet meghamisítónak minősítette.
Az állásfoglalás már egy meglévő
vitáról beszél, és így elismeri, hogy a nyilatkozat nem is csak
a filmre, mint inkább erre a médián belüli egyre feszültebbé
váló konfliktusra reagál.
Mivel
A Passió – Peter Hasenberg szavaival élve – nem enged a
kompromisszumoknak, arra kényszerít, hogy állást foglaljunk. A
kérdések, melyekkel foglalkozik érzékeny pontokon érintik a mai
kultúrákat (elsősorban
a zsidó-keresztény gyökerű,
de még az arab kultúrát is),
érthető tehát, hogy a magyar társadalmat is átitatta a
filmmel kapcsolatos állásfoglalás kényszere. Ami különösen
érdekes, hogy Mel Gibson filmje nem csak általában volt vitatott,
de világszerte megosztotta a keresztényeket is. A megosztottságnak
ez a típusa a magyar sajtóban kevéssé kapott hangsúlyt - amint
erre még később
rámutatok. Kétségtelen azonban, hogy még a katolikus Egyházon
belül is voltak, akik rajongtak a filmért, míg mások
elviselhetetlennek tartották. Már említettem, hogy miközben II.
János Pál pápa hivatalosan nem kívánta kommentálni a filmet, a
Német Püspöki Kar pedig nemtetszésének adott hangot, voltak –
köztük vezető
egyházi személyek is –, akik dicsérő
hangon szóltak róla.
A
filmmel kapcsolatos állásfoglalás nagy körültekintést kíván,
de ki alig kerülhető.
2.7.
A film értékelése
2.7.1.
Antiszemitizmus kérdése
A
filmmel kapcsolatos kritikaként legelsőként
az antiszemitizmus vádja jelent meg. Gibson a zsidók perben való
részvételét a bibliai elbeszélések teljességgel reflektálatlan
ugyanakkor pontatlan átvételében mutatja be. A nagytanács az
elutasítás falát jeleníti meg, Kaifás hidegnek és számítónak
mutatkozik.
Kiemel
olyan szereplőket,
akik elhatárolódnak az általános hisztériától. Ez a sor
Malchus szolgával indul, a nagytanács két tagjával folytatódik,
akik a bírósági eljárást bírálják és egészen a zsidó
asszonyokig vezet, illetve Veronikáig és Cirenei Simonig, akit egy
római katona a megvetőnek
szánt „zsidó!” névvel illet, mert Simon megpróbál gátat
szabni a borzalmaknak.
Az
alakábrázolás fokozatai felismerhetővé
teszik, hogy Gibsonnak nem állt szándékában antiszemita
hecckampány, ez azonban a zsidókról alkotott negatív képek
lehetséges hatását korántsem cáfolja. Gibson személyes
nyilatkozatai, hogy ő
nem antiszemita, azért problematikusak, mert sohasem határolódott
el nyíltan apja antiszemita kijelentésétől
és a zsidó szervezetek filmel kapcsolatos aggodalmait sem vette
komolyan.
Jelzés
értékű az
a vita, ami a történelmileg oly végzetes mondathoz „vére
rajtunk és fiainkon” (Mt 27,25) kapcsolódik. Ezt a sort
nem kivágták, ahogy eleinte hangoztatták, hanem csupán a
feliratokból hagyták el. Ezt azonban, mint a filmben továbbra is
föllelhető
titkos kódot még csak így lehetne igazán antiszemita
kampányeszközként felhasználni.
Végül,
de egyáltalán nem utolsó sorban: amennyiben Gibson valóban
keresztény alkotónak tartja magát, amint ezt többször
nyilatkozta. akkor elvárható lenne, márcsak az antiszemitizmus
árnyékának elkerülése végett is, hogy a film egy pozitiv
szereplőjének
szájába adja az igazi keresztény tanítást is e témában. E
tanítás szerint ugyanis Jézus halálának oka a bűn,
amit az ember – mint ilyen – követ el: minden ember, én,
te és a másik, a 2000 évvel ezelőtt
élt ember éppen úgy, mint a ma élő.
Amikor Jézus haláláért egy konkrét történeti idő
konkrét népcsoportját hibáztatjuk a Jézus misztériumot
azonosítjuk – degradáljuk le – puszta történeti eseménnyé.
Jézus haláláért a felelőst
az embernek elsősorban
önmagában kell keresnie és megtalálnia.
2.7.2.
Művészet
vagy giccs?
Abraham
Moles szerint a giccs nem annyira dolog, mint inkább magatartás, és
ebben az értelemben olyan
középszerű antiművészet, melynek eredménye mindenki számára
könnyen elfogadható, hiszen nem emel se a mindennapok, se önmagunk
fölé20.
Ezért
úgy tűnik, hogy a film rossz
következményeinek fő
oka a megfelelő
művészi
színvonal hiánya. Hiányzik belőle
az emelkedettség, az ízlés és az arányosság: mindaz, ami
megkülönbözteti a szépet a giccstől.
A keresztény művészet
sok évszázados hagyománya igazolja, hogy a hit misztériumaihoz –
Krisztus szenvedésének titkához is – csak nagy körültekintéssel
szabad nyúlni. A középkori Egyház művészet
pártoló magatartása mögött is az a meggyőződés
húzódott meg, mely szerint csak a legigényesebb művészet
képes ábrázolni a kereszténység hitének misztériumait, ezért
az ilyen művészetet
gyakorolta és támogatta. Jézus szenvedésével kapcsolatban az
átlagosnál is nagyobb óvatosságra int a hagyomány, amennyiben az
első
századokban tiltotta az Egyház, hogy ezt a témát a képzőművészet
közvetlenül érintse: a megfeszített Krisztust először
nem volt szabad ábrázolni, majd pedig csak főpapi
ruhában, koronával, a fájdalmas szenvedés félelmetes jelei
nélkül.
A
művészi
színvonal nyilvánvalóan a legvitatottabb területe a film
megítélésének: az elhúzódó erőszak-ábrázolások,
a naiv szimbolika, a drasztikus hangzás-dizájn, a hatásvadász
zene, a delírium támolygó dramaturgiája, mely az erőszaktól
egészen a hisztériáig kevés nyugvóponttal rohan a borzadás
csúcspontjáig, mindez komoly kérdőjeleket
állít elénk a film művészi
minőségét
illetően. A
képi megjelenítés olykor eredetieskedő
– horror és akciófilmekből
merít –, máskor korábbi Jézus-filmek – Pasolinitől
kezdve Scorsesé filmjéig – plagizálásának tűnik.
2.7.3.
Erőltetett
párhuzamok és szimbólumok
Még
nehezebb az áldozat-tematikáról szólni. Gibson szándékai
szerint üzenetének középpontjában Jézus keresztáldozata áll,
melyet az emberiség bűnei
miatt vállalt magára, s melyet az eucharisztiában ünneplünk. A
film művészi
színvonalának negatív megítélése azonban alapvetően
teszi kérdésessé e cél elérésének lehetőségét.
A
rendező az
interjúkban mindig is hangsúlyozta, hogy ő
az áldozat nagyságát akarta bemutatni, megérteni. Gibsonnak
azonban nem sikerült meggyőznie
minket arról, hogy az áldozat nagyságát a kiontott vér
mennyisége és a sebek száma adja. Ez soha, semmilyen kultúrában
nem volt így, a keresztádozatra pedig végképp nem érvényes:
Jézus áldozata az „örömhír” hátteréből,
a beköszöntő
Isten országa igazságából nyeri el értelmét.
Gibson
Jézus áldozatát liturgikus kontextusba helyezi, párhuzamosan
rakja be a kereszt felállításának és az utolsóvacsorának a
jelenteit, ahol Jézus a kenyeret és a bort saját testének és
vérének mondja. E párhuzam lenne hivatott a film szenvedésközpontú
koncepcióját teológiailag is alátámasztani. A film azonban
ellentmondásos próbálkozás marad: A Passió egyszerre akar
realisztikus történésekkel, és irreálisan kiszínezett
elemekkel, szimbólumokkal üzenni, s a párhuzam erőltetése
nem képes a filmet a hitigazságokról való elmélkedés szintjére
emelni. Úgy tűnik,
e kudarc mögött Gibsonnak a hiteles szimbólika iránti
érzéketlensége húzódik meg.
A
bibliai szövegek, jámbor legendák (Veronika) és a hagyományos
szimbolika (kígyó, galamb) öncélú és szubjektív elegye a
vérmisztika jelképeibe ágyazva a katolikusok számára se
igazán érthető,
a kiművelt
lelkiség számára pedig egyenesen visszataszító. A misztika
nyelvében gyakori metaforákat – például: „az ő
vére tisztít meg a bűntől”
– Gibson a képi megjelenítés konkrétságával hozza:
vérfolyammal borítja be a vásznat, rituális mosdások sora
összpontosul a vérzuhatagban, mely Jézus oldalsebéből
ömlik a kereszt alatt állókra. Minden, a hitét komolyan élő
ember tudja, hogy az idézett szavak (a vér tisztító erejéről)
nem erről
szólnak.
2.7.4.
Mária zavaros szerepe
Gibson
daramaturgiájában Mária a nézőt
képviseli, ugyanakkor ő
mintegy a Sátán ellenpontja is, ami ismét nem kis mértékben
zavaró.
Mária
az egyetlen, aki érti, miért kell szenvednie és meghalnia
Jézusnak. Nyilvánvaló feladata lenne, hogy ezt az „értést"
közvetítse a nézők
felé is. Ez azonban a legkevésbé sem sikerül: a filmben
alkalmazott párhuzamok, erőltetett
társítások nem magyarázzák a történteket, nem segítenek
közelebb jutni a szenvedés értelmének keresésében, inkább
összekevernek önmagukban is homályos mozzanatokat. Mi köze van
egymáshoz például Jézus gyermekkori elbotlásának és a kereszt
terhe alatti összeroskadásnak? Minden gyermek megbotlik és elesik
– véletlenül, illetve a gyakorlatlanság miatt, s minden gyermek
megtanul előbb-utóbb
esések nélkül járni. Ami azonban a keresztúton történt, azt
nem lehetett és nem is kellett se begyakorolni, se „hibátlanul"
– esések nélkül – végigcsinálni.
2.7.5.
Kinek szól a film?
Ezek
után fölvetődik
a kérdés, hogy a film valójában kiket is akar megszólítani:
eszközei ugyanis a józan keresztény érzékenységet nagyon
sokszor és nagyon is súlyosan sértik (az antiszemita beütések
épp úgy, mint az eltévelyedett vér-„misztiika”), a hit
szimbólumaiban járatlanabbak számára pedig érthetetlen.
Az
emberekért ontott vér témája már-már a megszállottságig
foglalkoztatja Gibsont. Egy, az ostorozást követő
jelenetben, mely Gibson vérpadhoz kötődő
látomását jeleníti meg, van egy jelenet (a vesztfáliai Anna
Katharina Emmerichre alapozva), ahol Mária és Mária Magdolna fehér
kendőkkel
törli fel a vértócsákat. A gyászmunka ezen aktusának ilyen
ábrázolása azonban szimbólikus tartalmat nem tud közvetíteni,
történeti hitelessége nincs, tehát egy elborzasztó kép marad
csupán.
Jóllehet
Gibson visszapillantásokkal igyekszik az írás Jézusi értelmezését
közölni, ezek azonban annyira töredékesek, hogy csak néhány
hívő képes
ezeket a helyükre rakni, és még a bibliaismerő
nézőt is
tanácstalanná tesz olykor. Nyilvánvaló egyensúlytalanság van
ugyanis a széles ecsetvonásokkal kiszínezett erőszak-képek
és néhány idézetre zsugorított, a szeretet üzenetét hordozó -
egyes elemzők
szerint lényeginek tételezett - mondanivaló között.
2.7.6.
Manipulatív szándék
A
legsúlyosabb vád A passióval kapcsolatban azonban
médiaetikai természetű.
Az alkotó nyilvánvaló szándéka szerint a film - ellentétben
Michelangelo Piétájával, Bach Máté passiójával vagy Fra
Angelico Keresztrefeszítettjével - nem is akarja az egész embert
megragadni és felemelni. Az igazi művészet
tartalmas, az intuitív közlés útján az egész emberhez szól. A
hamis művészet
pedig üres, csupán érzelmeket ébreszt.
Gibsonnak
is az a célja, hogy az embert csupán az érzelmei szintjén sodorja
magával, azaz manipulálja. A vizualitás általában nagy teret
enged a manipulációnak21
és szinte sokkoló erővel
rendelkezik, különösen, ha a sokkolás kifejezett cél. Gibson
pedig, aki már az Oscar-dijjal jutalmazott 1994-ben készült
“Braveheart”
című
filmjében is aprólékos részletességgel mutatta be skót
szabadsághőse
kínzását, ebben a filmben is ragaszkodik a kínzások és a
keresztrefeszítés szuper-naturalisztikus ábrázolásához.
Gibson
úgy védte meg a megdöbbentően
szélsőséges
erőszak-ábrázolást,
hogy azt mondta, a nézőt
„egy bizonyos határon túlra kell vezetni ahhoz”, hogy Krisztus
„áldozatának hatalmas nagyságát” felfogja. "Aki nem
bírja elviselni az erőszak-ábrázolásokat,
annak nem szabad megnézni a filmet, vagy adott esetben hagyja el a
mozit a film fele után". Ez a nyilatkozat feltárja előttünk
azt a tulajdonképpen leplezetlenül manipulatív szándékot, amely
a képek erejével a személyes beleegyezést átlépve akar hatni,
és médiaetikai szempontok miatt teljesen elfogadhatatlan. Az a
bizonyos határ, amelyen túl akarja vezeti Gibson a nézőt,
az értelmi kontroll határa. Ez a túlvezetés sérti az emberi
méltóságot és ezért etikátlan.
2.7.7.
Gondolatok helyett indulatok
Gibson
nyilatkozatai szerint mély vallási élmény volt A
passió
ihletője,
mely alapján Mel prófétai hivatástudattal kezdett a munkába,
hogy sajátos evangéliumával megtérítse a világot. Az érzelmi
manipuláció azonban a hiteles evangelizációval összeférhetetlen.
A valódi kereszténység ugyanis nem szívszorító érzések
kérdése, hanem az igazságot kereső
értelemé és a jóra törekvő
akaraté.
Ehhez
képest A passió értelmes gondolatok helyett indulatok
ébresztésére alkalmas produkció. Egy olyan alkotás, melyből
hiányzik mindaz az a finom ízléssel kimunkált harmónia, mely az
igaz műalkotást
jellemzi. Alkalmatlan egy vallási misztérium megragadására.
Hatásvadász eszközökkel indulatokat lehet kelteni, de őszinte
gondolatokat nem. Márpedig a keresztény élet kiindulópontja a
megtérés, nem érzelmi, hanem értelmi ügy. A passió
azonban éppen az értelmi közelítés próbáját állja a
legnehezebben.
2.7.8.
Történelmietlen dokumentumfilm
A
passio történetiség szempontjából
nagyon félrevezető.
Miközben végletes naturalizmusával történelmi hitelességet
sugall, számtalan ponton függetleníti magát a bizonyított
történelmi tényektől22.
A
latin és az arámi dialógusok történeti hitelességet sugallnak,
miközben számos ponton éppen a történelmi hitelesség
vonatkozásában merülnek föl a legkomolyabb kétségek.
A
Szentíráson alapuló jelenetek és szavak az alkotó önkénye
szerint keverednek fiktív elemekkel. Példaként említem a híd
alatt rejtőzködő
Júdás szembesülését az elárult Mesterrel, a házasságtörésen
ért asszony megmentésének westernfilm ízű
jelenetét, a Kajafás házánál lejátszódó összemosott és
kiszínezett eseményeket. Alaptalan túlzás Pilátus feleségének
hangsúlyos szerepeltetése, történelmietlen a Helytartó katonai
lehetőségeinek
alulértékelése, továbbá Heródes, Barrabás és Cirenei Simon
ábrázolt magatartása is valószínűtlen
elképzelés.
A
történeti kutatások alapján ma már sokat tudhatunk a
keresztrefeszítésről,
mint kivégzési módról. Fölmerül a kérdés: Gibson nem nézett
utána, vagy nincsenek korrektebb ismeretei, vagy mi lehet annak az
oka, hogy a kereszthordozó Jézust – a régészeti eredményeket
nélkülöző
– középkor ikonográfiája szerint mutatja be (például az ad
crucem itéltek nem a teljes keresztet vitték a kivégzés
helyére, hanem annak csak a vizszintes szárát, az ún.
patibulumot; nem a tenyerüket ütötte át a szeg, hanem a csuklót
stb.). Nem lenne ez annyira zavaró, és nem tenné szóvá senki, ha
a maga naturalizmusával a film nem sugallna állandóan épp a
hitelességet.
2.7.9.
Meghamisított kereszténység
Ettől
eltekintve azonban mondanivalójában még lehetne igazmondó a
film. Ám ahogyan figyelmen kívül hagyja a történelmi igazságot,
úgy hamisitja meg a teológiai igazságot, a Krisztus-misztériumot
is.
A
néző előtt
egy olyan film körvonalai rajzolódik ki, mely ugyan célul tűzi
ki, hogy a keresztény hit központi misztériumát állítsa
középpontba, de ezt a célt nem éri el. Jézus kereszthalálának
az emberiségre irányuló megváltói tettként való értelmezését
nem lehet merő
sajnálkozásra bizni. A film hatalmas érzelmeket, rokonszenvet,
sajnálkozást ébreszt: mindez a hithez túlságosan kevés. A hit
ugyanis az értelem tevékenységének eredménye: Az értelem képes
annak belátására, hogy a természetes megismerések egymásra
épülő
láncolata önmagán túlra, azaz egy, az értelmi megismerést
meghaladó dimenzióba vezet, oda vezet, ahol a hit segít eligazdni.
Az értelemnek ezt a munkáját erősítheti
vagy gyengítheti az érzelemvilág, de nem helyettesítheti. Arról
nem is beszélve, hogy a túlfokozott érzelmek visszacsaphatnak:
közönyt és depressziót válthatnak ki.
Míg
a misztérium mélységét és gazdagságát igazán ismerő
művészek
mindig szent óvatossággal jelenítették meg a szenvedést, addig A
passió a hályogkovács bátorságával ábrázolja a fizikai
szenvedés álvalóságát, és ennél nem is lát tovább.
Egyebek
mellett ezzel magyarázható, hogy a film komoly megtéréseket nem
váltott ki, csak felcsapó, érzelmes indulatokból született
„bizonyságtételeket".
A
bevezetőben
említést tettem a film bemutatása óta eltelt idő
tanulságairól. Egyik ilyen tanulság Dan Brown A Da Vinci-kód
című
regényével kapcsolatos. A regény külföldön ugyan A passió
előtt
megjelent, de sikertörténetének igazi kibontakozása Gibson
filmjének bemutatása utánra datálható. E két mű
egymásra hatását nehéz kikapcsolni: A passió c. film után
– melynek szenvedésről
szóló nyomasztóan hamis üzenetétől
nem határolódott el a keresztény világ – nem annyira
felhábritónak, mint inkább logikus következménynek tűnik
egy olyan irodalmi alkotás sikere, amely a kereszténységet, mint a
szenvedés vallását utasítja el.
3.
A sajtóvisszhang példái
Franco
Zeffirelli, a világhírű olasz rendező józan véleményét a
világsajtó nem hallgatta el. A Quotidiano
Nazionale
című lapnak adott interjúban éppúgy kifejezte fenntartásait,
mint a Corriere
della Sera
számára írt kritikájában23.
Ebben azt olvassuk, hogy aggódni kezdett, mikor megtudta, hogy a
zseniális, de véresen agresszív történésekhez vonzódó színész
ezt a témát választotta: “Quando
seppi che Gibson aveva deciso di girare un film sulla Passione di
Cristo cominciai a preoccuparmi”.
Zefirelli előre azt gyanította, hogy Gibsont a testi kínlódás
borzalmai és nem a keresztény hit titka, az Isteni Mester üzenete
vonzotta ehez a témához, és ezért feltételezte, hogy mészárlássá
silányítja az evangélium megrendítő eseményét, –
mint nyilatkozta – így is lett: “sospettavo
già che più che il messaggio del Divino Martire a spingere Mel in
questa difficile impresa era piuttosto lo strazio delle carni, i suoi
tormenti, il sangue. E infatti:
sotto con gli effetti speciali!”
A filmet ezért minősítette találó szellemességgel így: “un
fiume di sangue e di miliardi”24.
A
magyar újságok is idézték az olasz, öreg filmrendező mondatát,
melyben a kereszténység elárulásával vádolja A
passió alkotóját: "Mel
Gibson è un estremista: ha tradito il sentimento cristiano con la
bassa macelleria"25
A
külföldi sajtóban is túlharsogta
a szakmai korrektség hangját a film leegyszerűsített kritikája.
Például az olasz Avvenire
egyértelműen a film mellé ált, mert véleménye szerint a film
nem antiszemita, modern eszközökkel szól a mai emberhez, és mert
Gibson nagyon vallásos ember, meg a színészek is rendes emberek,
sőt sokan hívő keresztényekké lettek közülük a forgatás
alatt. A napilap cikkei mind ebbe a vélemény-sodrásba illettek. A
Repubblica
ezzel szemben gyűlöletkeltő, brutális alkotásnak tartotta Gibson
alkotását. Ahogy a másik, azaz a filmpárti oldal a rendező
megtérésének megrendítő történetőről beszélt és erényeit
vette számba, addig a kritikusabb oldal a szereplők erkölcsileg
kérdéses múltját emlegette, illetve Gibson jelelmhibáira
célozgatott, amikor például Zefirelli személyes tanúsága nyomán
ijesztő önvallomását idézte: “Quando
posso, per rilassarmi, vado nei miei allevamenti e ne ammazzo tanti
di vitelli nei giorni di mattanza.” - Restammo impietriti. Mel
continuò perfettamente a suo agio: Ma con la pistola quelle bestie
muoiono troppo in fretta. Si capisce meglio quello che gli succede
attraverso gli occhi dei vitelli quando li sgozziamo”26.
És
néhány kivételtől eltekintve e két, egymással minden őszinte
dialógust nélkülöző álláspont vonult végig az egész
világsajtón hónapokon keresztül27.
Andrea
Bleuler, Sehen, um zu glauben?
címen megjelent véleménye, egy olyan negatív kritika, mely jól
példázza, a sokszor megismétlődő jelenséget. Az itt következő
két mondatban is tettenérhető a mértéktartás nélküli
véleménynyilvánítás veszélye. A film egyik alapvető bajának
jogos leleplezésekor a kritikus, túlszalad az igazságon és
belecsúszik abba a finoman sugallt tévedésbe, hogy a film
agresszivitása mögött a fanatikus vallásosság keresendő:
Pünktlich
zum Osterfest hängt Mel Gibson Jesus noch einmal ans Kreuz und
bringt sein Folter-Drama um die letzten Stunden im Leben des Heilands
noch einmal in die Kinos. Zu sehen gibt es
viel Gewalt und wenig Seele.
Details
und Nebengeschichten interessieren nicht. Beängstigend an dieser
Tatsache ist, dass sich Gibson über todbringenden Fanatismus in
Sachen Religion nicht im geringsten Gedanken zu machen scheint. 28
Pedig
Gibson komikumig fokozott vérengzése mögött, se szelíd, se
fanatikus vallásosság nem keresendő. Ezt Gábor
György is világosan megfogalmazta abban az interjúban, melyet
Hazafi Zsolt készített vele egy a
Hetek című hetilap számára, s melyben elhangzik a nyers
kritika: „ez egy nagyon rossz film”29.
A szűkös hely ellenére tőle egy kicsit hosszabban idézek, mivel
– véleményem szerint –, amit a világsajtó számára
jelentettek Zefirelli szavai, azt jelentette a magyar média számára
Gábor György nyilatkozata:
„A
vallási jellegű ábrázolások egyik alapproblémája a kép és a
valóság dilemmája. Jelesül a képi világ csak a földi Jézust
tudja megjeleníteni, holott Jézus történetében nemcsak földi
emberről van szó, hanem a metafizikai
Krisztusról is. Márpedig ezt képtelen megjeleníteni a
filmtechnika. Például Pasolini híres Jézus-filmjében a
legrosszabb részek, amikor Jézus csodáit akarták bemutatni,
hiszen Lázár feltámasztását, ami az egyik legnagyobb
csodatétele, a képi világ révén
cirkuszi hókuszpókusszá, illuzionista trükké válik. A
keresztény teológia szerint ugyanis nem pusztán egy emberről van
szó, hanem Isten egyszülött fiáról, és a probléma itt
kezdődik. Ha a kereszténységnek a három nagy tételét vesszük
alapul, tehát a megtestesülést, a megváltást és a feltámadást,
akkor nem teljesen szerencsés ebből a keresztre feszítés utolsó
tizenkét óráját kiemelni. Ráadásul
a film egyik óriási hibája, hogy a nézők nem kapnak választ
arra, hogy tulajdonképpen miért van az, hogy itt egy embert
két órán keresztül húscafattá alakítanak át. Mi értelme van
a szenvedésnek?”
A
filozófus nagy intellektuális bátorsággal, nem fél hazugnak
nevezni a filmet, mert – mint mondja – „Sem az evangéliumokkal,
sem a történelmi tudásunkkal nincs harmóniában A passió.”
Gábor
György a film sokszorosan tettenérhető manipulatív természetét
az antiszemitizmus kérdésével kapcsolatban leplezi le:
„A
filmben látható negatív zsidó szereplők kinézetre mintha a náci
propagandafilmekből léptek volna elő, míg a pozitívak (Jézus és
Mária) inkább latinos – spanyolos, olaszos – kinézetűek
voltak. Ezzel is azt sugallva, hogy zsidók kontra kereszténység
konfliktus lett volna, római mellékszereplőkkel. (…)
Barabást – akit a felheccelt tömeg Jézus helyett "választott"
– pedig bolond csirketolvajként ábrázolják, miközben tudjuk,
hogy a valóságban egy szabadságharcos zelóta lehetett. Az
ikonográfia üzenete: a zsidóknak ez a bolond is jobban kellett,
mint a latin Jézus. Aljas dolog ez.”
A
vallásfilozófus véleménye tanulságos módon nem járta át azt a
sajtót, amely dominánsan épp a film manipuláló törekvésével
fújt egy szelet. Amint ezt már fejtegettem a korábbiakban, a sajtó
a filmben egy olyan megosztó szimbólumot látott és láttatott,
melynek hamisságát Gábor György is feltárta nyilatkozatával30.
A
film körül mesterségesen provokált szembenállásokra egyébként
az alábbiakban még néhány nyilvánvalóan politikai ihletésű
cikk példája bizonyítékul szolgál majd. Most azonban még
egyszer hangsúlyozom, hogy Gábor György interjúja
azon kevés cikk közé tartozik, melyek a filmmel és
médiavisszhangjával kapcsolatos probléma lényegére tapintottak.
Azt olvassuk ugyanis – a keresztény média vakságát is szelíden
jelezve –, hogy a Gibson-i produkciónak “semmi köze nincs az
evangéliumok világához,
semmi köze nincs a kereszténységhez. Én az utóbbi évek egyik
legkárosabb produkciójának tekintem. Kártékony a hit felől
nézve, kártékony a kereszténység felől nézve és kártékony a
jó ízlés aspektusából szemlélve. Az antijudaista kódok pedig
mérgezőek.”
A
Gábor György nyilatkozat jelentősége továbbá abban van, hogy
miközben a filmet görcsösen favorizáló médiumok egyre több –
sokszor egymásnak ellentmondó –
érvet halmoztak egymásra, addig a film ellen érvelők általában
éppen a médiaetika területéről származó szempontot nem
képviselték elég hangsúlyozottan és következetesen: a film
manipulatív voltát.
De
– ahogy említetem – nem csak a film maga, hanem az arról szóló
sajtó-beszámámolók is manipulálták a közönséget. Az idő
előrehaladtával A passió-párti
média a film melletti érveket kiegészítette megrendítő
megtérés-sztorikkal, valamint azzal, hogy mennyien megnézték már.
A passió-ellenes tábor többnyire a korábban is
emlegetett nehézségeket ismételte, és kevés figyelmet kaptak a
megtéréssel ellentétes, a kiábrándulás határait suróló
megszólalások.
A
pálfordulás-esetekről szóló beszámolók a minden áron hatni
akaró demagóg újságírás példái. A sajtóban megjelent
történetek jó részéről elmondható, hogy azokat ugyan senki nem
gondolhatja komolyan, de ha a gondolkodást sikerül kiiktatni
az információ befogadásának folyamatából, akkor a hír “üt”,
azaz érzelmileg hat.
Érdemes
megfigyelni, hogy a következő, egy svájci web-oldalon megjelent
hír – bár forrása a tárgyilagos tájékoztatás egyik
szimbóluma – mennyire
nyilvánvalóan manipulatív: “Nach
dem Besuch von Mel Gibsons Film "Die Passion Christi" hat
ein Mann im US-Bundesstaat Texas den Mord an seiner Freundin
gestanden. Ein
Gericht in Richmond sprach den 21-Jährigen am Mittwoch (Ortszeit)
nach zweitägiger Verhandlung schuldig, wie der Nachrichtensender CNN
meldete.”31
A józan értelmező (mert a józanság a média másik oldalán is
hasznos erény) az ilyen és
ehhez hasonló híreket hallva nem csak felfogja a hír ki nem
mondott üzenetét, hanem kritikusan reflektál is erre a benfoglalt
üzenetre.
Ez
a hír – ti., hogy egy bűnöző látta a filmet és utána feladta
magát – részigazságok olyan mesterséges konstellációja,
melynek üzenete hamis. A ki nem mondott üzenet körülbelül így
önthető szavakba: aki ezt a filmet megnézi, jobb ember lesz. Ez a
manipulácó lényege. Egy önmagában igaz ténysort eszközül
használni egy rejtett üzenet súlykolására. Az üzenet
hamisságát elfedi
a manipulációra felhasznált féligazság, mely az üzenetet
közvetíti. Tulajdonképpen az őszinteség hiányáról van szó: a
médium titokban üzen valamit, amit nem vállal. Miért nem mondja
ki őszintén, amit üzenni akar? Mert, ha kimondaná, akkor a
felületes befogadó előtt is lelepleződne elfogultsága, és
hitelét vesztené. A józan mérlegelés nyomán azonban így is
felébred a gyanú: Talán itt nem is tájékoztatásról, hanem a
film melletti elfogult kampány részéről van szó?
A.
O. Scott cikke, mely a The
New York Times-ban jelent meg, hosszam
elemzi Mel Gibson filmjét, és visszafogott módon, a szokásos
kritikai észrevételeket különösen hangsúlyozva a film
horrorisztikus jellegét: “After
a horror-movie beginning (...)Mr. Gibson settles into a long,
relentless contemplation of torture, maiming and execution. His
stated goal was realism, but the emphatic musical, visual and aural
(...) make the film a melodramatic exercise in high-minded
sadomasochism”.
A zsidóellenesség kérdésével kapcsolatban a kritika nem lát
okot az aggodalomra: “Despite
concerns about the anti-Semitism of Mr. Gibson's portrayal of the
Pharisees, the movie is more grueling and unnerving than outrageous
or offensive.”
Viszont vallási szempontból nem tartja különösebben épületesnek:
“For a
movie made out of such evident religious conviction, it seems utterly
lacking in grace”.
A
BBC negatív kritikája méltónak tűnik a brit közszolgálati
média mértéktartó és mérték-adó hagyományaihoz: “Mel
Gibson shows the crucifixion of the Christ, the soul-saving sacrifice
of the son of God. But the message of love is almost drowned by
blood. And in focusing on a gospel of gore rather than grace, Gibson
allows Jesus to die without showing us how to live.”32
Általában azonban a filmmel szemben
támasztott kritika jogos érvei – éppúgy, mint a filmpártlolók
indoklásai – nem a dialógus, hanem az egyre elkeseredettebb
indulatok kontextusában születtek. így született példáula a
Repubblica-ban
április 6-án Natalia Aspesi tollából az a cikk, melynek címe és
alcíme találóan foglalja össze a cikkíró vita hevében
fogalmazódott, alapvetően helyes meglátásokra alapuló, de mégis
szélsőségesre sikerült véleményét: "La
passione di Cristo di Gibson esce domani in Italia - Osannato dal
Vaticano, accusato di antisemitismo. E' solo brutto - Troppo sangue
per una tragedia - senza Dio e senza resurrezione”.33
Az
indulatos vita úgy tűnik nem igényelte, vagy nem tűrte a logikus
érvelést egyik oldalon sem. Tipikus példa a film értékei
mellett kardoskodók önelellentmondó érvelésére, hogy a film
azért ilyen végletesen naturalisztikus, mert csak így tudja
felrázni az eltompult mai embert, főleg a fiatalokat – Gibson
ugyanis többször
nyilatkozta, reméli, hogy, sok fiatal - miután megnézte a filmet -
visszatalál a hithez34.
Ugyanakkor azt is hangoztatták, hogy ezt a filmet csak az értheti,
aki már keresztény vallási kultúrával rendelkezik. Zefirelli
erre az ellentmondásra alapozva fejezte ki kétkedését Gibson
módszerével kapcsolatban: “Ragioniamo
con calma. A chi crede nella rivelazione cristiana non basta certo
vedere Gesù appeso alla croce dopo aver subìto indicibili
tormenti.”35
A keresztény kultúrában otthonos ember visszariad ettől a torz
ábrázolástól, a hittől távoli fiatal pedig, ha megérti a
filmet, szükségszrűen félreérti a
kereszténységet.
Hasonló
ellentmondás a film dokumentumszerű hitelességének és a művészi
elvonatkoztatás szabadságának egyidejű állítása. Ezzel is
foglalkoztam már, ezért most csak jelzem, hogy ez a kiáltó hiba a
filmpárti sajtóban groteszk módon
úgy szerepelt, mint a film melletti érv: egyszerre dicsérték a
film történeti hitlességét és szimbólikus üzenetét. Így
érvel a film mellett Szilágyi Kata, a Magyar
Nemzet újságírója, akinek 2004. március 25-én
a magyar premier napján megjelent cikkében
nem csak a püspöki kar részéről szólaltatott meg egy dicsérőleg
nyilatkozót (de csak őt), hanem még arra is jutott hely, hogy
részletesen tájékoztasson a kedvezményes jegyvásárlás
lehetőségeiről.
A
Heti válasz 2004. évi 14.
számában Szőnyi Szilárd Evangélium Mel Gibson szerint című
írása – így utólag olvasva – egészen komolytalannak tűnik,
de ha ő nem is gondolta komolyan, amit leírt, félő, hogy olvasói
igen:
„A
Népszabadság kritikusának dühére senki sem fog már emlékezni,
amikor majd világszerte hívő és Istent kereső százezrek
zarándokolnak még mindig a mozikba az amerikai színész-rendező
művére. A múlt csütörtöki magyarországi bemutató óta eltelt
napok tanulsága ugyanis: Gibson passiója több művészi
alkotásnál. Hitvalló tettel van dolgunk…”
Balla
Eszter cikkei a
Magyar Nemzetben a demagóg módszer iskolapéldái. Ő a premier
előtt, 2004. február 27-én megjelent számban, Az utolsó tizenkét
óra című cikkében kinyilatkoztatja, hogy „Már régen nem egy
filmről van szó” és kárhoztatja azokat, akik anélkül
vitatkoznak a filmről, hogy látták volna. Miközben Lovas azzal
próbálja bizonyítani a film értékét, hogy az igen magas
nézettségi adatokra hivatkozik, Balla december 23-án már kultúr
háborúról és ideológiai háborúról beszél, melynek egyik
oldalán a passiópárti keresztény konzervatívok állnak, akik a
vallás, a tekintélytisztelet, a tradicionális családi értékek,
képviselői szemben az elburjánzott szex és vulgaritás
harcosaival.
Az
ő esetében nem túlzás elvakultságról beszélni, mikor – mint
a filmpártos sajtó sokszor – ő sem akarja észrevenni a
nyilvánvaló ellentmondásokat saját érvelésében. És talán
azon is érdemes lenne elgondolkozni, hogy az ellentétek tudatos
szításának szándéka nem olvasható-e ki a sorok közül, amikor
Mel Gibson filmjéről azt írja:
„A
legindulatosabb
ütközőpont lett liberálisok és konzervatívok, vallásosak és
ateisták között. Semmi baj sem lett volna, ha Gibson filmjének
hibáira mutattak volna rá, de a liberális média a film kapcsán
olyan össztüzet zúdított a kereszténységre, a hívő emberekre,
hogy az ritkán tapasztalt ellentámadást váltott ki. A passió
már nem mozi, hanem kiállás kérdése lett. Milliók üzentek: a
hívő embert nem lehet büntetlenül bigottsággal,
antiszemitizmussal, szűklátókörűséggel vádolni, a legszentebb
történetből pedig nem lehet viccet csinálni.”
Balla
saját írása bizonyítja, hogy sajnos „a legszentebb történetből”
is lehet viccet csinálni, akár egy nagyon rossz viccet is: a
szeretet evangéliumának karikatúráját. És, hogy az újságírónő
saját „szűklátókörüségét” bizonyítsa, a Da Vinci-kódban
– a megosztás fájdalmasan primitív módszere szerint – nem lát
mást, mint bizonyítékot Gibson támadóinak katolikusellenességére
(?). Éppen arról a regényről nyilatkozik így, melynek sikere
joggal értelmezhető A passió káros
következményeként is (amint ezt korábban fejtegettem).
A
Magyar Nemzet cikkeiből általában világosan kiolvasható a
szándék, hogy növelje a feszültséget a szemben álló véleményt
képviselők között. A Népszabadság
cikkei viszont viszonylag
korrekt képet adtak a vitáról. Érdemes megemlíteni Szöllőssy
Ágnes 2004. április 22-én,
illetve 2004. december 24-én megjelent, a filmmel szembeni
kritikának hangot adó cikkeit. Emellett, az elfogulatlan
tájékoztatás elvárásának megfeleően,
pro és kontra információk egyaránt helyet kaptak benne36.
Figyelemreméltó
Hegyi Gyula országgyűlési képviselő “A passió
nem az antiszemitáké!”
című Népszabadságban megjelent cikke. Míg néhányan a józan
kritika útján maradva igyekeztek függetlenek maradni a film köré,
illetve ellene szerveződő pártoktól ő a film objektív
kritikájáról lemondva akart pártatlan lenni: naiv és
ellentmondásos kísérletet tett arra, hogy a sokak számára
népszerű filmet dícsérve támogassa azokat, akik a film
üzenetével nem tudtak azonosulni.
A
filmpárti sajtó által meghirdetett kultúrharccal kapcsolatban alá
kívánom húzni a tényt, hogy a médiumok, különösen a filmért
lelkesedők, az egész kereszténységet a filmhez társított
ideológia hívei közé kívánták terelni. A Heti Válasz 2004.
április 1-jei
számában A szenvedés üzenete című cikkben például arról
értesülünk, hogy
„A
keresztény közösségek legnagyobb része, ideértve az egymással
különben meglehetősen feszült kapcsolatban álló protestáns és
katolikus felekezeteket, egyöntetűen a keresztény és keresztyén
élet kovászának tekinti Gibson filmjét. Noha a film tartalma és
képi világa a katolikus hagyományhoz sorolható, még a
fundamentalista, politikailag Izrael-barát
protestáns közösségeket is a film mellé állította.”
Ez a
megállapítás nem felel meg a valóságnak. A filmpárti sajtó
hibáját éppen ebben a hamisításban látom, amely valójában
súlyos erkölcsi felelőtlenség. Ez a hamisítás a Tihanyi Örs
tollából származó, Magyar Nemzetben 2004. december 31-én
megjelent 2004-es évet értékelő írásban már leplezetlenül
politikai kontextusba került. Így igazolódik a gyanú, hogy A
passió sajtóvisszhangjában a kereszténység legszentebb
kincsei politikai manipuláció eszközévé silányodtak, melynek
segítségével az örök eszményeket képviselni hivatott Egyház
lehúzható az érdekek csatározásának szintjére. Bizonygatható,
hogy a keresztény értékrend „nem fér össze a baloldali pártok
szekularizált és materialista hagyományaival. Az egyházak
aktív közéleti fellépése és markáns véleménynyilvánítása
egyébként világméretű jelenség, amelyik jó úton halad afelé,
hogy sikeresen szálljon szembe a globalista fogyasztói társadalmak
önző individualizmusával. Jól példázza ezt Mel Gibsonnak a
Jézus szenvedéseiről szóló filmje, amely a baloldali értelmiség
köreiben dühödt kirohanások egész sorát váltotta ki.”
Teljesen
nyílvánvaló ellenhatás az ilyen cikkekre az a hangvétel, amely
például a Magyar Narancs 2004. ápr. 1-jén megjelent, Turcsányi
Sándor által írt,
Jesszus! című cikkben37
szólal meg.
De ha
a filmpárti sajtó provokációját figyelemen kívül hagyjuk,
akkor sem érthetetlen a Magyar Hirlapban Várkonyi Tibortól
megjelent írás,
mely “förtelemről” beszél a film kapcsán. Az Élet és
Irodalom 2004. évi 14.számában olvasható Bakács Tibor cikk –
Szenvedés címmel -, melyben Bakács megvallja: “Lenyugöz,
agyonnyom, unom, s különösképpen nem szeretem ezt a filmet.
Eloször is, mi a szeretet? Ebben az esetben az, hogy nem szeretem
nézni órákon át, hogy verik, ütik, kínozzák azt, akit
szeretek.” Ugyanebben az És számban megjelent Báron –György
tollából származó Halál, egyenes adásban című írás, mely
relativizálni kívánja a szélsőséges véleményeket. A
passióval
kapcsolatban talán már az is dicséretes, ha valaki nem akar
vitatkozni. Azt mondja “ez egy történelmi film”, alapvetően
egy sztori, mely a rendező “szándéka ellenére, akkor kerül a
legtávolabb a spiritualitástól, amikor azt művészinek
szánt talmi képsorokkal belopni kívánja a nyers történetbe”.
Kevin
H. Twelve kritikája, Passió, de vajon kié? címmel38
magyarul is megjelent. Látszik,
hogy tudatosan kiegyensúlyozottnak kíván látszani, ami sikerül
is. A filmben talál értékeket (sajátos módon például azt, hogy
Jézust nem felsőbbrendű lényként ábrázolja), nem tartja
zsidóellenesnek, viszont elég sommásan kimondja írása végén:
“Összességében
én úgy éreztem, ez a film, inkább a néző passiója, mint
Jézusé. De hol a feltámadás nekünk?” A gyerekeket egyébként
óvná Gibson alkotásától, mert – mint mondja – “Ez a film
nem vallási oktatófilm, hanem pusztán a kereszténység
kulcsfigurájának szenvedését
mutatja be, mindenre való tekintet nélkül!” Twelvw véleménye
visszafogottsága ellenére világos: “Az
a szomorú, hogy Mel Gibson egy hollywood-i hatásvadász effektekkel
megsképelt vallástörténeti horrort alkotott. Van benne
ijesztegetés, erőszak, vér. Még jó, hogy szex és káromkodás
nincs!” És egy azóta beigazolódott jóslást is megenged
magának: “Biztos vagyok, benne, hogy miután március végén
bemutatják nálunk is, nagyon meg fogja osztani a nézőközönséget,
de ebből Mel Gibsonnak csak előnye származik,
mert minél nagyobb a botrány, annál nagyon a bevétel. Mert ez a
film inkább üzleti vállalkozás, mint valami magasztos cél
elérése érdekében létrehozott alkotás.”
A
német, a francia, az amerikai és az olasz katolikus püspökök
sajtóban megjelent véleménye egyáltalán nem volt egybehangzóan
lelkes pártolója a filmnek. Szemben a magyarországi keresztény,
és azon belül a katolikus médiával. Kitüntetett
figyelemmel olvastam a magát katolikus sajtóként definiáló
újságok filmmel kapcsolatos cikkeit. Úgy tűnik, hogy az
Újember, és a Kersztény Élet irodáiban – a
Képmáshoz, Magyar Nemzethez, Heti Válaszhoz hasonlóan –, a
konform magatartás a film favorizálását illetve a másik
véleménnyel való szembenállást követelte meg.
Az olasz katolikus sajtó
egyik kiemelkedő fontosságú és legnagyobb olvasottságú
hetilapja, a La Famiglia Cristiana
ki tudott maradni ebből a primitív és ezért alapvetően kérdéses
hitelességű párbajból, igaz olyan áron, hogy egy kicsit
midenkinek igazat adott cikkeiben. Az egyik olasz televíziós
csatornán néhány nappal a film premierje előtt - mikor a film
megtekintésének korhatáráról volt szó - a megkérdezett állami
tisztviselőnek kellett felhívni a riporter figyelmént arra, hogy
az Egyház tagjainak álláspontja egyáltalában nem olyan
sablonos, mint ahogy azt a riporter kérdése sugallja. A
megkérdezett politikus a Famiglia Cristiana március 21-i
számában megjelent cikkre utalt, mely Roberto Parmeggiano
tollából született és a milánói főrabbi Giuseppe
Laras valamint a biblikus professzor Gianfranco Ravas
beszélgetését hozta.
Az
idézetek mutatják, hogy árnyalt kritika létezett a külföldi és
a magyar sajtóban is, de nem kaptak annyi teret, amennyit
megérdemeltek volna. A médiában uralkodó légkör az egyre inkább
polarizálódó véleményeknek
kedvezett. Keresztény szempontból csak néhány cikk minősítette
rossznak a filmet túlzások nélkül, kellő bátorsággal,
megalapozott érvekkel. Ilyenek például a német nyelvű
„Film-szolgálat” április 6-án megjelent számának Peter
Hasemberg tollából született kritikája, Zefirelli említett
nyilatkozatai és Gábor György már idézett véleménye. Ez
egyébként azért elgondolkoztató39
jelenség, mert A passió
– mint az elző fejezetben bizonyítottam - okot adott arra, hogy
művészeti, filozófiai és teológiai oldalról sok józan,
de alaposan elmarasztaló kritikát kapjon az egész világsajtóban.
4.
Értékelés
4.1.
Megosztottság külföldön és még inkább itthon
E
film világszerte megosztotta nem csak a mozilátogatókat, hanem a
sajtó orgánumokat is. Ez utóbbiakról kis túlzással
elmondhatjuk, hogy ket pártra szakadtak: a filmért lelkesedők
és a filmet elutasítók pártjára. Egyfajta végletesség
tendenciáját figyelhettük meg, ami mindaddig fokozódott, mig a
téma ki nem fulladt, egyszerűen
azért, mert már mindazok megnézték a filmet, akik ezt fontosnak
tartották.
A
végletesség nem csak ezzel a filmmel kapcsolatban, hanem a médiában
megjelenő
véleményekkel kapcsolatban rendszerint tapasztalható. A sajtó
általában kedveli a konfliktusokat, amelyek a szélsőségek
összeütközéséből
adódnak. A felelős
újságírás azonban óvakodik attól, hogy ellentéteket szítson,
megelégszik a meglévők
objektív bemutatásával.
A
külföldi és a hazai sajtó megnyilvánulásait egyaránt
igyekeztem nyomon követni a témában. A magyaron kívül elsősorban
az olasz sajtótermékekkel foglalkoztam, és csak részben a német
és angol nyelvűekkel.
Úgy találtam, hogy főbb
vonalaiban ugyanaz a tünet volt megfigyelhető
külföldön és itthon. Hazánkban azonban mintha még
szélsőségesebb
indulatoktól táplált vélemények is hangotak volna, és talán a
kis ország adottságaiból kifolyólag a szélsőségek
között az arisztotelészi arany középen, a józanság határain
belül, szinte semmit nem találtam. Az első
fejezet médiaetikai szempontjai alapján óhajtott újságírói
függetlenség csak nyomokban volt fölfedezhető.
A pártatlanság eszménye helyett a vaskos részrehajlás volt
megfigyelhető
a magyar sajtótermékek hangvételében.
A
külföldi média kevéssé, a magyar pedig egyáltalán nem figyelt
föl arra a tényre - amint erre a német püspöki kar
állásfoglalásával kapcsolatban céloztam -, hogy ez a film a
keresztényeket is megosztja. Ez a fajta megosztottság talán azért
nem kapott kellő
publicitást, mert a mesterséges kettészakítottság feszültségét
csillapította volna. A közvélemény hazánkban két táborról
kapott hírt: a “filmpárti” és a “filmellenes” oldalról.
Ebbe a leegyszerűsített
képbe nem fért bele árnyaltabb megközelítés. Különösen az a
tény elgondolkoztató, hogy hazánkban a magát keresztényként
definiáló sajtó is e kettéosztó végletesség áldozata (talán
pontosabb így: elkövetője)
lett. Meghökkentő
módon a film hibáit tagadó véglet színeiben jelent meg a magyar
média palettáján.
A
külföldi sajtó kevésbé fanatizált voltát csak azért állítom
szembe a magyar példával, hogy ezzel is rámutassak a
tárgyilagosságra törekvő
újságírói magatartás reális lehetőségére.
4.2.
Egy hamis szimbólum - Circulus viciosus
Voltak,
akik már a film megjelenése előtt
a jelképpé előléptetett
alkotás ellen, vagy mellett foglaltak állást. E jelenség hatása
alól a sajtó nem csak, hogy nem vonta ki magát, de a leleplezés
helyett tovább növelte az álláspontok közti távolságot. Így a
sajtó felelőssége
is40,
hogy Gibson alkotása alaptalanul szimbólikus jelentőségűvé
lett a közvéleményben.
Bár
a média hivatása szerint pártatlan tükre lenne a valóságnak,
ebben az esetben bebizonyosodott, hogy aktívan részt vett abban a
torzító folyamatban, melynek nyomán Gibson filmje önmagán
túlnőve
jelképpé vált. A filmet, mint jelképet, a média töltötte meg
ideológiai tartalommal, és ezzel a filmet elfogadók és az azt
visszautasítók közé mély árkot ásott.
Amíg
Mel Gibson filmje csupán egy kérdéses tehetségű
rendező
üzleti vállakozása, addig a filmet kedvelők
és elutasítók tudnak egymással akár építő
párbeszédet is folytatni. Ha viszont a film alaptalanul az egész
kereszténység és a történelmi igazság szimbólumává
emelkedik, akkor a dialógus helyett a harcos indulatok kapnak teret.
A
jelképpé emelkedés hamis logikájának következménye lett, hogy
az értelmes érvelés helyébe a vak szembenállás került. A
passió azért korbácsolhatta föl ennyire fékezetlenül az
érzelmeket, mert sem a kritika, sem az elfogadás nem a filmnek
szólt többé, hanem világnézeti hitvallásként kapott
értelmezést a sajtó által hangolt közvéleményben. Nem
álláspontok, hanem az azt képviselő
emberek kerültek egymással szembe.
A
kritika ebben a szimbólikus értelmezésben az egész kereszténység
és az ahhoz köthető
összes érték agresszív elutasítását jelentette. A "filmpárti"
ideológia szerint a filmet fenntartással fogadók nem kommunikációs
partnerek többé, hanem ellenenfelek - holott lehet, hogy csupán
csak azért nem tetszik nekik Gibson műve,
mert egy rossz film. Az előző
fejezetben ez utóbbi lehetőséget
igyekeztem bizonyitani, arra az eredményre jutva, hogy A passió
című film
- címével ellentétben - nem a keresztények Jézusának
szenvedéséről
szól, ami minden további állítás hitelességének kérdését is
fölveti.
Ugyanez
a filmet visszautasító sajtó szélsőségeire
is igaz. Ha a sajtó mértéktelenül felerősíti
azt a jogos félelmet, miszerint a rendező
produkciója alkalmas lehet arra, hogy antiszemita propaganda eszköze
legyen, és alaptalanul arról beszél, hogy a film egy tudatos
antiszemita hecckampány, akkor ezáltal éppen a média válik a
film értelmes bírálatának gátlójáva.
A
filmet antiszemita jelképként értelmező
sajtó A passiót kellő
kritika nélkül fogadó – becsapott – nézőben
nem korrekt tájékoztatásra váró félrevezetettet, hanem olyan
tudatos gyűlölködőt
látott, akivel nincs értelme dialogizálni. A társadalmi
feszültségeket csillapító kommunikációra azonban csak az
érzelmi elfogultságon felülemelkedő
józan újságírás képes. A film valóban nem ok nélkül sérti a
zsidók és a keresztények érzékenységét, kiegyensúlyozott
kritikája mégis csak mértékletesen, a dialógus szellemében
kommunikálható eredményesen a köz javára: A passió nagy
baja, hogy nem a felelős
gondolkozásra ösztönöz, hanem, reflektálatlan - ezért bárki
ellen fordítható - indulatokat gerjeszt.
A
film sajtóvisszhangjának tanulmányozása során
kitűnik, hogy a legsúlyosabb károkat a szemben álló
szimbólikus értelmezések szerencsétlen, de természetszerűleg
bekövetkező
konfliktusa hozta. A "filmpártiak" és a "filmet
elutasítók" nem csak saját vélt igazságaik rendszerét
képviselték elvakultan, hanem a másik fél részigazságait is
vehemensen támadták.
Ezzel
viszont a dialógusra képtelen kommunikációs kör bezárult.
Mondhatjuk "circulus viciosus"-nak
is, hiszen valóban vétkes, "ördögi" körözés az,
amikor az egyik szélsőség
a másikat úgy gerjeszti, hogy a tények föltárására rendelt
média egyre inkább eltávolodik a valóságtól - jelen esetben a
film tárgyilagos értékelésétől
- és egyre jobban eltávolítja attól közönségét is. A
vicium-ból származó viciosus szó a virtuosus,
azaz erényes ellentettje. A józanság erényének hiánya, a
szellemi restség és indulatosság víciumainak eluralkodása
eredményezi az igazság meghamisításának ezt a viciosus
spriálját.
4.3.
Függetlenség helyett konformiznus
Mi
lehet a magyarázata ennek a két pólus körüli csoportosulásnak
az állásfoglalások terén? Tudjuk, hogy a kisebb-nagyobb
közösségek részéről
az egyénre bizonyos elvárások nyomása nehezedik, mely egy sajátos
belső
késztetést szül: elfogadott módon akar viselkedni. A
konformizmus, az előírt
szerinti formálódás kísértése felfedezhető
a filmünkkel kapcsolatos álláspontok megfogalmazásában. Az
újságíró és következésképpen az olvasó nem akar (vagy nem
mer) egyedül maradni azok között, akikről
eleddig úgy gondolta, hogy egyetértenek vele, ő
pedig velük.
A
konformizmus jelensége az ember társas természetéből
adódó, önmagában közömbös jelenség, mely a konkrét eset
körülményei között vagy jó, vagy rossz, aszerint, hogy miért
és mennyiben konformálódik valaki. Ilyen értelemben nevezzük
például alkalmazkodásnak, azaz a konformizmus elfogadható
variánsának, amikor valaki tapintatból, vagy a későbbi
esetleges meggyőzés
reményében tekintettel akar lenni mások értékrendjére. Sőt,
ide sorolható az is, aki józanul fölméri, okos dolog-e kiállni
ellentétes véleményű,
elvakult többség elé a saját véleményével, vagy csak hőzöngés,
a sors felesleges kihivása önmaga ellen – türelmes kivárás
helyett.
Az
alkalmazkodás (konformizmus) ezen formájával ellentétesen
csordaszellemnek bélyegezzük azt – nagyon roassz szóhasználattal
–, amikor valaki saját kicsinyes érdekeitől
vezérelve bólogat a komoly meggyőződése
ellenére. (A szóhasználat azért rossz, mert az állat esetében a
„csordaszellem" az életbenmaradást szolgáló egyik
legpozitivabb dolog; a személyiséggel rendelkező
ember számára viszont a konformizmus önmaga feladását, szellemi
halálát jelenti).
Tény,
hogy az elfogadásra vágyó emberi természet ellentmondásos
helyzetben találja magát, ha mást lát, máshogy gondolkodik, mint
a többiek. Ennek az ellentmondásnak egyik feloldása a konfliktus
és vele sokszor a magáramaradottság vállalása, a másik
feloldási lehetőség
saját magunk átformálása, meggyőződésünk
hozzáalakítása a többség által hangoztatott véleményhez. Ez
utóbbi választás a kézenfekvőbb,
amint arról a szociálpszichológiai kisérletek éppúgy tanuságot
tesznek, mint Andersen "A császár új ruhája" című
meséje.
A
témánkra vonatkozó cikkek átolvasása számomra azt mutatta, hogy
a kevéssé érett személyiség számára – legyen akár újságíró
az illető –
A passióról véleményt formálni egyszerűen
azt jelentette, hogy az ember a médiában addig megjelent két
kristályosodási pont köré rendeződő
állásfoglalások valamelyikéhez "pártol", anélkül,
hogy a filmről
valódi megalapozott véleménye lenne. Ez azonban nem a valóság
felelősségteljes
feltárására törekvő
etikus újságírói magatartás, hanem a konform középszerűség
kényelmes megoldása. Ebben a többiekhez alakulásban az újságírói
függetlenség, - vagy ahogy az előzőekben
az erények etikájának kifejezésével mondtam - a józanság
hiányát fedezhetjük föl. A média szabadságának gyökerei az
újságíró pártatlanság mellett hozott személyes döntéséig
nyúlnak. Ez a döntés - A passió esetének tanúsága
szerint - nem születik meg abban, aki inkább akar megfelelni külső
elvárásoknak, mint az etika belső
követelményeinek.
A
konform újságírás méltatlan függőséget
jelent. A helyesen értelmezett függetlenség megvalósításához
szellemi erőre
van szükség (jegyzetbe: mellékletre utalva: józanság), amely az
újságírót felvértezi az elutasítástól való félelemmel,
illetve az elfogadottság iránti mértéktelen vonzalommal szemben.
4.4.
Látszat konfrontáció
Egy
látszólagos ellentmondást ezen a ponton tisztázni kell. A konform
magatartás és a konfrontáció keresése bár látszólat egymás
ellen hatnak, mégsem mondanak ellent egymásnak.
A
sajtó keresi a konfliktust, néha etikátlanul gerjeszti is azt. Így
tudja szórakoztatni közönségét. Hogyan lehet konform egy
újságíró, akinek napi munkája, hogy ellentéteket kerssen,
esetleg provokáljon?
A
passió sajtóvisszhangja leleplezi, hogy a konformizmus és a
konfliktusok provokálása sajátos módon illenek össze. A média
ugyanis bár keresi a konfliktusokat, de maga szeret kívülállóként
jelen lenni. Azokat a konfliktusokat kersei, amelyekről
írhat, de nem azokat, amelyeket neki kell kezelni, viselni. Ebben a
media is egészen emberként, hétköznapi emberként viselkedik:
egy-egy médium egyáltalán nem szereti, ha nem szeretik. Ez még
érthető is
mindaddig, amig az újságírótól nem várunk többet, mint bárki
más emberfiától; amiből
az is következhetne, hogy megfelelő
szókinccsel és fogalmazási készséggel akárki lehet újságíró.
De ha media-etikáról beszélünk, sőt
megfogalmazzuk határait és elvárásainkat irányában, akkor némi
aszketizmust az újságírótól is kénytelenek vagyunk elvárni;
például annak kikapcsolását, hogy munkája mennyiben teremt
számára szimpatiát vagy annak ellenkezőjét.
Nehezebb
kérdés, hogy az újságíró megélhetése is múlik azon, hogy
elfogadják. A passióval kapcsolatban sok cikk írója, főleg
a film-párti oldalon nem magának akart ellenségeket gyüjteni,
amikor harcos elfogultsággal szólalt meg, hanem a közönség
számára iparkodott ellenségeket gyártani. A részrehajló sajtó
belement ugyan indulatoktól táplált ellenségeskedésbe is, de
elsősorban
nem azért, hogy elutasítsák azok, akik nem értenek vele egyet,
hanem, azért, hogy azt modja, amit a saját tábora hallani akar. Az
egyre sarkosabbra formált féligazságokkal lelkesítet közönség
azonban egyre szélsősőgesebb
"igazságokat" akar hallani. Az inkorrektség spiráljába
került médiumok ezzel egyre kiúttalanabb helyzetbe vezetik a rájuk
hagyatkozó olvasókat. Dialógus hiányában a szemben álló
vélemények egyre távolabb kerülnek egymástól és a realitástól.
4.5.
Az inkorrekt tájékoztatás “haszna”
A
valóságtól elszakadt "szabad" véleménnyílvánítások
légköre a józanságnak egyre kevésbé, a demagóg újságírásnak
annál inkább kedvez. A passiót elemző
cikkek döntő
többségében megfigyelhető
újságírói magatartást joggal minősíthetjük
demagógnak, mely a "néphangulatot" a felelősség
vállalása nélkül saját érdekei szerint manipulálja.
A
különböző
véleményt képviselő
sajtóorgánumok közötti feszültséggel kapcsolatban pedig meg
lehet állapítani, hogy az csak az objektív tájékoztatásnak, de
nem a szemben álló médiumoknak árt. Valóságos konfliktust nem
vállal az újságíró, aki egy másik szerkesztőségben
dolgozó kollégájával vitatkozik, a mesterségesen gerjesztett
szembenállás az olvasóközönség számára adja föl a leckét.
Az olvasónak kell eldönteni, hogy magát mértékadóként
prezentáló valamelyik médiumhoz "pártol", vagy saját
önálló belátásait veszi komolyan.
A
passió esetében magyarországon egyik sem problémamentes
megoldás. Még ha kényelmesnek látszik is egy újság által
súlykolt - filmet elutasító, vagy elfogadó - állásponttal
azonosulni, az olvasó, a konform újságíróval szemben, a
konfliktust nem tudja elkerülni, mert a való világban él. A
valóság tapsztalata pedig nem olyan végletes, mint a média
torzított világa. Elég, ha megnézi a filmet, és kiderül, hogy
neki nem tetszik, pedig elvárás, hogy tessék, vagy nem ütközik
meg azon, amit botrányosnak mondanak. Nagy valószínűséggel
személyes kapcsolatai révén is találkozik a médiában
hangsúlyozottaknál árnyaltabb véleményekkel. Egyszóval a
helyzete nem olyan egyszerű,
mint egy átideologizált médium munkatársának a szerkesztőségben
a számítógép klaviatúrája mögött.
Az
általam elolvasott cikkek tanúsága szerint a magyar helyzet ebből
a szempontból egyszerűbb
(pontosabban primitívebb), mint azt várni lehetne. Volt újság
melyben pro és kontra cikkek is helyet kaptak. Ez kétségtelenül
jele volt – sajnos az újságok többségében csak jele lett volna
– az elfogulatlanságra törekvésnek. Megjegyzem azonban, hogy
ebben az utóbbi esetben sem jött létre dialógus a két nézet
képviselői
között, hanem egyik nap az egyik, másik nap másik vélemény
kapott helyet a lapban, mintha mindenkinek igaza lett volna
függetlenü attól, hogy mit mondott (vagy helyesebben: mintha
senkinek nem lett volna igaza).
A
látszat-objektivitás csapdájába még a legjobb újságírók is
könnyen beleesnek, amikor kritikájukkal ahhoz a képzeletbeli
orvoshoz hasonlítanak, aki – a kiegyensúlyozott kezelés nevében
– páciense miden betegségére egy-egy kanál orvosságot ír fel,
bár a betegség
között van a harántsűlyedés mellett a szívinfarktus is.
A
média egészét figyelve úgy tűnik,
hogy az "elvárás", amihez mindenképpen csatlakozni
kellett, nem is annyira a film minősítését
illette, hanem kritikájának azt a vehemens módját, amely a
mozikba terelte az embereket. A "negatív reklám is reklám"
elv alapján, tulajdonképpen a sarkos elútasítás éppúgy a film
megnézésére ösztönzött, mint Gibson alkotásának magasztalása.
Könnyebb volt lelkesedni a filmért vagy akár harcosan elutasítani
is, mint józan kritika gyakorlásával tájékoztatni A passió
hibáiról.
Ezt
a feltételezést erősíti
a tény, hogy a sajtó napirendjéről
gyakorlatilag azon nyomban lekerkültek a filmmel kapcsolatos
információk, mihelyt már nem lehetett számítani több
jegyvásárlóra. Holott a heves vitákat kiváltó kérdések
továbbra is válaszra várnak, mint ahogy válaszra vár az a kérdés
is, hogy vajon a film kapcsán kialakult “hisztérikus” légkör
megengedte-e egyáltalán, hogy a témában megszólaló sajtó
valamiképpen kimaradjon A passió
öngerjesztő
reklámfolyamatából?41
A
passiót körülölelő
indokolatlanul intenzív pro és kontra felháborodás jól
megragadható a Császi Lajos által használt „morális pánik”42
fogalommal, melyről
azt írja Tévéerőszak
és morális pánik
című könyvében, hogy manapság már nem valamely valóságos
deviáns esemény mádia általi utólagos felnagyítását jelenti,
mint korábban, hanem azt, hogy a média minden nap megtölti
„morálispánik-gépezetét” a napi szenzációval. A politika, a
gazdaság, a művészvilág már eleve „média-horgokat” használ,
hogy nyilvánosságot kapjon43.
4.6.
Nem egyedi eset
A
passió esete nem egyedi. A sajtó nyilván sok más esetben sem
felel meg a felelősségteljes,
pártatlan tájékoztatás etikai követelményének és ezzel a
társadalom amúgy is meglévő
törésvonalait tovább feszíti. Olyan művészi
alkotásokról, eseményekről,
jelenségekről
van szó, melyek - bár önmagukban kevésbé provokáltak volna
elentéteket - a sajtóban megosztó szimbóumokká váltak.
Erről
ír Horányi Özséb A hisztériázást
pedig tessék abbahagyni című
cikkében44.
Horányi megfontolandó eszmefuttatásának kiindulópontja több
eset – köztük A passió
című
film - mellett a Tilos Rádió körül kirobbant botrány. Kifejti,
hogy a társadalom hiszterizálható a meglévő
polarizációk növelésével (például az antiszemitizmus
erősödését
vagy a keresztények nyomulását vagy etnikai kisebbségekkel való
fenyegetettséget láttatva) vagy éppen új polaritások
tematizálásával. Ezt az állapotot a média esetenként nemcsak
bemutatja, de fenn is tartja, sőt
- akár saját érdekei miatt - fokozza is.
A
társadalmi kommunikáció célját Horányi ezzel a széttartó
tendenciával szemben az integrációban látja. Az oda vezető
út a tények tényekként való elfogadásával, mindannyiunk egymás
iránt vállalt szolidaritásával és legelőször
annak elfogadásával kezdődik,
hogy van morális és intellektuális minimum, amit minden
körülmények között és mindenki, aki részese a magyar
társadalmi kommunikációnak megtarthat.
Meggyőződése,
hogy ezen az úton járva a társadalomban ugyanazon témában
különböző,
esetenként egymással szöges ellentétben álló véleményáramlatok
élhetnek egymás mellett kiegyensúlyozottan, bár -
szerinte - a mai magyar társadalmat annyira
megülte a hisztérikus légkör, hogy egyelőre
a helyzet józan mérlegelése is szinte lehetetlen.
Dolgozatom tárgya szempontjából fontos, hogy a Horányi által is
említett Tilos botrány nagy médianyilvánossága nem segítette a
magyar társadalom hozzá ahhoz, hogy az ügyet megeméssze,
tanulságait levonja, nem segítette annak megértését, hogy
mit is jelent például kereszténynek
lenni, mit kell a kereszténynek tennie, ha felé (akár egy
szerencsétlenül megfogalmazott mondat formájában) gyűlölet
irányul45.
Ugyanezt se Gibsonnak A passióban,
se a rá reflektáló sajtónak sem sikerült megmutatnia, hogy
mit is jelent kereszténynek lenni, mit kell a kereszténynek tennie,
ha gyűlölettel
találkozik.
4.7.
A keresztény sajtó Magyarországon
A
passió című
film torz sajtóvisszhangjában hasonló lényegvesztést
figyelhettünk meg, mint korábban a Tilos ügy vonatkozásában. A
kereszténység felszínre került, fontos és tisztázható témái
helyett – mint például a hiteles tanítás Jézus Krisztus
kereszthalálának felelőseiről
– olyan ideológiai indíttatású ál-témák uralták a
sajtóorgánumokat, melyek csak még inkább elmélyítették a
közgondolkodásba korábban bevésődött
hamis és békétlenséget szító sztereotípiákat.
Külön
sajnálatos, és az erkölcsi felelősség
kérdését súlyosan érintő,
és már említett tény, hogy az önmagukat keresztény sajtóként
definiáló magyar médiumok sem mutatták föl a józan és őszinte
igazságkeresés jó példáját. A pártatlanság – ami semmiképp
semlehet azonos az agnosztikus közömbösséggel, hanem a valóság
iránti elkötelezettség igyekszik lenni – leginkább rajtuk lenne
számonkérhető.
A kudarc azonban nyilvánvaló. Miként a felsorakoztatott példák
bizonyítják, hazánkban a keresztény sajtótermékek e filmmel
kapcsolatban nem töltötték be hivatásukat. Épp ellenkezőleg,
hiszen tevékenyen részt vállaltak annak az ostoba konfliktusnak a
gerjesztésében és ébren tartásában, melynek igazi kárvallottja
az igazság, mégpedig a Názáreti Jézus történelmi és teológiai
igazsága lett.
Következtetések
Dolgozatom
végén szeretnék a médiaetika szempontjából röviden
össszefoglalni néhány tanulságot, melyek általánosságban is
érvényesk az újságírói függetlenség problémájára.
Az
első
fejezetben a független újságírás lényegét a pártatlan
tájékoztatás melletti radikális elkötelezettségben találtam
meg, melynek lehetőségi
feltétele a józanság. A józanság az a belső
erő, amivel
az ember képes arra, hogy kellő
távolságot tartson ömagától is, úrrá legyen vágyain és
félelmein megőrízve
gondolkodásának szabadságát.
A
passió konkrét vizsgálata arra is felhívta figyelmemet, hogy
a részrehajlástól való mentesség a gyakorlatban elsősorbn
önálló szellemi életet, non-konform magatartást, a külső
elvárásoktól szabad újságírói tevékenységet jelent. E
függetlenség számára az érett személyiségű
újságíró önismerete és belső
szabadsága jelent biztos hátteret. A szakmai rutinnal
megszilárdított józan gondolkodás nem jelent agnosztikus közönyt,
hanem őszinte,
de mértéktartó érdeklődést.
Ebből a
talajból fejlődik
a hiteles tájékoztatás.
A
felelősséggel
végzett újságírói munka egyszerre szolgálja az egyént és a
közösséget. A passió és sajtójának vizsgálata nyomán
világosan körvonalazódott az etikai elvárás, hogy a média
üzenetei minden manipulációtól, ideológiától és demagógiától
mentesek legyenek.
A
média etikus magatartásának jelentősége
a modern demokráciákban különösen is hangsúlyos. A passióval
kapcsolatos elmérgesedett sajtóvita pedig nyilvánvalóvá tette,
hogy az erkölcsi tartás nélküli, "kompromisszumkész",
konform újságírás - paradox módon - nem egyetértést szül,
hanem a szélsősőges
álláspontok indulatos szembefordulását eredményezi a
társadalomban.
Felelőséggel
és hűségesen
tárta-e föl a sajtó A passió című
film valóságát az olvasók előtt?
Bár nem lehet erre a kérdésre kellően
árnyalt választ adni egyetlen nemmel, dolgozatom végén mégis
kimondhatónak
tűnik, hogy ha volt is néhány elfogulatlan híradás,
véleménynyílvánítás, a sajtóvisszhang fő
vonulata inkább a viták, az objektív igazságot elfedő
egymásnak feszülő
ideológiák, mint a tárgyilagosságra törekvő
párbeszéd irányába mutatott.
A
sajtótermékek egyoldalúsága, médiaetikailag elfogadhatatlan
átideologizáltsága nagyban elősegítette
azoknak az indulatoknak a felkeltését és ébrentartását, melyek
miatt sokkal többen nézték meg a filmet, mint amennyire ezt az
alkotás objektív értéke és az "ész-szerű"
érdeklődés
indokolta vonlna. A szándékoktól és felelősségtől
függetlenül is tény, hogy a hónapokig tartó sajtóvita által
egy olyan reklámkampány kerekedett a film köré, melynek egyaránt
részei voltak a dicsérő
és elmarasztaló sajtómegnyilvánulások. Ha emögött a
nagyszabású reklám mögött volt egy előre
kidolgozott terv (kezdve a kiszivárogtatástól, pro és kontra
nyilatkozatok kiprovokálásáig), akkor meg kell állípítani, hogy
Mel Gibson tehetsége a marketing vonatkozásában messze meghaladja
filmrendezői
képességeit.
1Vö.
Zsolt P., Tömegkommunikációs Elméletek, Vác, Eu-Synergon
(2002) 15.
2Vö.
A. R. Lugno., Etica, Firenze, Le Monier (1992) 3.
3Vö.
Aquinói T., Summa Theologhiae I-II, 71, 6.
4Vö.
W. L. Rivers – C. Mathews, Médiaetika, Bagolyvár,
Budapest (1999) 26.
5Vö.
ibid, 12-18.
6ibid,
18.
7A
zebrának jó, ha képes megszabadulni a ketrecétől, de nem lenne
jó, ha a csíkjaitól szabadulna meg, akkor ugyanis valami
fontosat veszítene el és leginkább egy szamárra hasonlítana.
8Vö.
Zsolt P., Médiaetika, Vác, Eu-Synergon (2003) 224-227.
9Az
antik cinikus filozófus Antisthenész
tanítása szerint az igazi boldogság a lelki függetlenség
(autarkeia). A
szabad újságírás eszményét - legalábbis részben -
fölfedezhetjük ezekben az ókori furcsa gondolkodókban. A külső
dolgoktól független létforma megvalósítása számukra
azt az elmélyült gondolkodást (froneszisz)
tette lehetővé, melynek célja nem valami részérték - mint a
tudomány, a kultúra vagy az államérdek - megragadása, hanem az
egyedi szabadságnak, mint alapértéknek elérése volt.
Meghökkentő puritánságuk sajátos, de elgondolkoztató válasz a
modern újságírás függetlenségét is érintő kérdések
sorára.
10Az
ókori szofista szemlélet kételkedett minden tárgyi ismeret
megbízhatóságában, mondván, hogy az ember csak a maga
szubjektív szempontjából ítélhet és értékelhet. Szókratész
éppen a szofisták által
terjesztett szkepszist és relativizmust akarta legyőzni, hogy az
egyetemes érvényű igazság felmutatásával szilárd erkölcsi
alapokat vethessen.
11http://www.dur.ac.uk/martin.ward/gkc/books/ortho14.txt;
(2005. 11. 01. 11.35) The Project Gutenberg Etext of Orthodoxy by G.
K. Chesterton; II. fejezet „Õrület az, ha szellemi aktivitását
arra használja valaki, hogy szellemi gyámoltalanságra jusson; és
ezek már majdnem eljutottak oda.”
12A
filozófusok részéről az erények
etikája mellett érveltek: G.E.M
Anscombe,
Modern
Moral Philosophy, in Philosophí
33 (1958) 1-19, újrakiadva in The
Collected Philosophical Papers of G.E.M. Anscombe,
III:Ethics,
Religion
and Politics.
Oxford, Basil Blackwell (1981), 26-42., Edmunkd
Pincoffs,
Quandary
Ethics, in
Mind
80 (1971) 552-571.
Lawrence C. Becker,
The Neglect
of Virtue,
in Ethics
85 (1975) 110-122. Bernard
Williams,
Persons,
Character and Morality,
in Amelie O.
Rorty (ed.),
The
Identies of Persons,
Brekeley, Universyti of California Press (1976); újrakiadva in B.
Williams,
Moral Luck,
Cambridge, Cambridge University Press (1981) Philippa
Foot, Virtues
and Vice and Other Essys in Moral Philosophy.
Brekeley, Universyti of California Press (1978), illetve Oxford,
Basil Bleckwell (1981); különösen fontos dolgozatom szempontjából
a Morality as a „System of Hypothetical Imperatives”
című fejezet 157-173, valamint a „Virtues
and Vices”
című 1-18,
Philippa Foot,
Utilitarianism
and the Virtues,
in Mind
94. (1985) 196-209. Hatása miatt a legjelentősebb
e témában:
Alasdair
MacIntyre,
After
Virtue:
Study in
Moral Theory.
Notre Dame (1981)
13A
manipuláció ellentéte az őszinteség, amely hátsó –
azaz manipulatív – szándéktól mentes egyenes beszédet jelent.
Az
őszinteség azonban kevés önmagában. A vélemény őszinte
kinyilvánítását meg kell előznie a tények objektív
megaragdásának.
14N.
Zingarelli, Vocabolaria delle lingua italiana, Zanichelli,
Bologna (1993) 509.
15Minden
tudománynak vannak alapelvei (princípiumai), melyek vagy azért
nem szorulnak bizonyításra, mert más tudományokból
vették őket át, és ott igazolást kapnak, vagy mert
nyilvánvalóak.
16Kétségtelenül
gyakori tapasztalat a modern média világában az „info-teiment”
fogalmával körvonalazható jelenség. A reklámbevételekkel
kapcsolatba hozható üzleti
szempontok nyomán a legszigorúbb tájékoztató műfajok is a
szórakoztatás irányába mozdulnak. A
szórakoztatásra törekvés kergeti az ízléstelenség spiráljába
a nézettségversenyben egymással küzdő kereskedelmi televíziókat
éppúgy, mint a reklámbevételekből
élő egyéb médiumokat.
17Katalin
Anna Emmerich (*Flamsche, Vesztfália, 1774. szept. 8.–Dülmen,
1824. febr. 9.) misztikus tapasztalatait a vele folytatott
beszélgetésekből
Clemens Brentano (1778–1842) írta le a következô címekkel: Das
bittere Leiden unseres Herrn Iesu Christi, 1833; Leben der
heiligen Jungfrau Maria, 1852; Das Leben unseres Herrn und
Heilandes Iesu Christi. – Magyarul megjelent: Betlehemi
látomás. Jelenetek
a gyermekségtört-ből. Ford. Bölcskei Lajos. Budapest.
(1944); Schölzhorn, Leo Maria: Szűz
Mária Efezusban. Ford. Búzás József.
Bécs–Pozsony–Bp., (1990).
18Vö.
Erdő P., Csak
a kegyelem, Válasz könyvkiadó,
Budapest (2003) 114-118.
19A
hír, hogy a pápa jóváhagyólag nyilatkozott a Passióról,
először a Wall Street Journal weboldalán, Peggy Noonan rovatában
jelent meg december 17-én. Noonan azt írta, hogy a pápa
véleményét maga Dziwisz tolmácsolta Steve McEveety producernek
és Jan Michelini rendezőasszisztensnek. Ezzel szemben II. János
Pál pápa egyik legközelebbi munkatársa, Stanislaw Dziwisz érsek
azt mondta: "Világossá tettem McEveety és Michelini előtt,
hogy a szentatya nem nyilvánított véleményt. Azt mondtam, hogy a
szentatya a lakosztályában tekintette meg a filmet, de arról
senkinek sem mondott véleményt. A szentatya nem ítélkezik ilyen
műalkotások fölött, ezt másokra, szakértőkre hagyja."
Gibson és produkciós cége, az Icon Productions képviselője
viszont kitartott
amellett, hogy a pápa pozitív véleményt mondott a Jézus utolsó
tizenkét óráját bemutató The
Passion of the Chris-tról:
"A filmkészítők és a pápa hivatalos szóvivője, Dr.
Joaquin Navarro-Valls közötti levélváltások és személyes
beszélgetések alapján továbbra sincs okunk mást feltételezni,
mint hogy minden 'pontosan így történt', és a pápa támogatta
a filmet." (2004.01.21
09:05 cinematrix http://ma.hu/page/cikk/afb/0/73560/1)
20Vö.
A. A. Moles, A
giccs a boldogság művészete, Háttér, Budapest (1996)
14-24.
21A
vizualitásról és a fantáziáról, mint az ismeretszerzés
forrásáról: Stift Zoltán, La dottrina delle virtú
nell’insegnamento de Santa Caterina da Siena, Dissertatio ad
Lauream, Szombathely (2000) 25-26.; viszont a valóságosnál is
valóságosabb, tehát valótlan „globális képáradatról”,
mint a posztirodalmi
analfabétizus felelőséről: Günther Anders: Die
Antiquiertheit des Menschen, C.H. Beck;
München I. kötet (1956), II. kötet
(1981)
22Az
evangéliumok történelmi hátterének megismeréséhez, különösen
a keresztrefeszítéssel kapcsolatos kérdések tudományos
megközelítéséhez: G. Kroll, Jézus nyomában, Szent
István Társulat, Budapest (1993)
23
http://www.mymovies.it/dizionario/recensione.asp?Id=11826&ut=2#
- Corriere
della Sera,
2004. febr. 26
24Vér
és milliárd folyam.
25http://ilgiorno.quotidiano.net/chan/musica:5348224:/2004/04/07:
26Amikor
tehetem, a levágásuk napján, pihenésképpen elmegyek a
háziállataimhoz, és én ölök meg jónéhány borjút. – mi
értetlenül hallgattuk, de Mel elégedetten folytta: a
pisztolylövéstől
túl hamar végük van ezeknek az állatoknak. Jobban meglátható
a szemükben, hogy mi is történik velük, ha megfojtjuk õket.
27Magyar
vonatkozású, de példa értékű eset, hogy egy TV csatorna által
megkeresett katolikus egyházi személy, bár vállalta a
vitaműsorban való szereplést, arra a szerkesztõk
mégsem tartottak igényt, miután hangot adott a filmmel
kapcsolatos negatív véleményének.
28“Láss,
hogy higgy? Pontosan húsvét ünnepén feszíti Mel Gibson Jézust
mégegyszer keresztre és még egyszer mozivászonra viszi az
Üdvözítõ életének utolsó óráit bemutató kín-drámáját.
Ami látható: sok erőszak
és kevés lélek. A részletek és mellékszálak nem érdekesek.
Az a félelmetes ebben a tényben, hogy úgy tűnik,Gibson
mindeközben
a legkevésbé sem gondolkodik el a vallási ügyekben mutatkozó
fanatizmusról.” -
http://www.cineman.ch/movie/2004/ThePassionOfTheChrist/
29Hazafi
Zs., Sajátos kódok a Passió-filmben? Hollywoodi ikonográfia,
Interjú Gábor György vallásfilozófussal Hetek 2004. ápr.
2.,VIII. évf. 14. sz.
30Természetesen
nem csak ő gondolkodott így. 2004.
májusában egy BMI-s szemináriumi feladat keretében készítettem
interjút Kisléghy
Nagy Ádám festőművésszel,
aki a filmmel kapcsolatos kritikáját hasonló tömörséggel
fogalmazta meg: “az a baj, hogy ez egy rossz film”.
31Miután
egy USA-beli Texaxból való férfi megnézte Mel Gibson filmjét, A
Passió-t, beismerte barátnoje meggyilkolását. A CCN jelentése
szerint egy Richmond-i bíróság
a kétnapos tárgyalást követően szerdán (helyi idő
szerint) mondta ki a férfi bűnösségét.
http://www.jesus.ch/index.php/D/article/457-Kommentare_&_News/17989-USA:_Mann_sieht_Passion_Christi_und_gesteht_Mord_/
32http://www.bbc.co.uk/films/2004/03/18/the_passion_of_the_christ_2004_review.shtml
- 24 March 2004
33A
Vatikán által hozsannázott,
antiszemitizmussal vádolt, egyszerűen rossz Gibson filmet, a
"Krisztus szenvedésé"-t, holnap mutatják be
Olaszországban. Túl sok vér egy Isten és feltámadás nélküli
tragédiához.
34http://ilgiorno.quotidiano.net/chan/musica:5348224:/2004/04/07:
35http://www.mymovies.it/dizionario/recensione.asp?Id=11826&ut=2#
- Corriere della Sera, 2004. feb. 26.
36Vö.
Tamás Tibor, Vajda Kristóf, A passió – dosszié 2004.
május 5. http://www.nol.hu/cikk/155582/
37http://www.magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=9984
38Kevin
H. Twelve, Passió, de vakjon kié?, Filmkritika,
http://www.sf.hu/new404.html 2004.03.22. 03:52
39Olyan
nagyon sokat nem kell gondolkozni, vajon miért nem riasztanak el a
filmtől a
kritikák, ha figyelembe vesszük, hogy az ilyen kritikákat
közlő honlapok linkjei között szinte mindig megtaláljuk
A passió DVD-jét megvásárlásra kínáló web-áruházét is.
40Ez
a felelősség
azonban elég nehezen vonatkoztatható kokrét mediumokra a many
hands etikai problemája miatt.
41Ezzel
kapcsolaban érdekes a helyi sajtóval kapcsolatos személyes
tapasztalatom, ahol az egyértelműen elmarasztaló véleményem egy
- jelzés értékű aprócska átalakítás következtében - a
mozilátogatásra
ösztönzést adó színt kapott, hangsúlyozva, hogy bár kritikai
távolságtartást javaslok, de senkit nem beszélek le a film
megtekintésérõl.
42Vö.
Császi L., Tévéerőszak
és morális pánik, Új mandátum, Budapest (2003) 15-36
43Vö.
ibid 30, Császi itt Angela McRobbie és Sarah Thorton
Rethinking ’Moral Panic’ for Multi-mediated Social Worlds
című cikkére támaszkodik, amely az Acied House nevű együttes
„drogok sugallta zenéjnek” példáját hozza, in a
Britisch Journal of Sociology 46, (1995) 559-574.
44Vö.
Népszabadság 48. évf. 17.sz.
45Tamás
Tibor
, A Tilos-ügy sajtóvisszhangjának médiaetikája
Tartalom
Irodalomjegyzék
AA.VV., (Kaczynski – F. Compagnoni szerk.), La virtú e il bene dell’uomo, EDB, Bologna (1993)
Abbà, G., Felicità, vita buona e virtù, Libreria Ateneo Salesiano, Roma, (1995)
Anders, Günther, Die Antiquiertheit des Menschen, C.H. Beck; München I.kötet 1956 II. kötet (1981)
Anscombe, G.E.M, Modern Moral Philosophy, in Philosophy 33 (1958) 1-19, újrakiadva in The Collected Philosophical Papers of G.E.M. Anscombe, III: Ethics, Religion and Politics. Oxford, Basil Blackwell 1981, 26-42.
Aquinói Tamás, Summa Theologhiae, ed. Leonina, Typografia Polyglotta S. C. de Propaganda fide, Roma, (1891)
Becker, Lawrence C., The Neglect of Virtue, in Ethics 85 (1975) 110-122.
Cessario, R., Le virtu, Jaca Book, Milano, (1994)
Composta, Dario, La nuova morale e i suoi problemi: critica sistematica alla luce del pensiero tomistico, Pontificia Accademia di S. Tommaso, Libreria Editrice Vaticana, Róma (1990)
Császi Lajos, Tévéerőszak és morális pánik, Új mandátum, Budapest (2003)
Edmund Pincoffs, Quandary Ethics, in Mind 80 (1971) 552-571.
Erdő Péter, Csak a kegyelem, Válasz könyvkiadó, Budapest (2003)
Foot, Philippa, Utilitarianism and the Virtues, in Mind 94. (1985) 196-209.
Foot, Philippa, Virtues and Vice and Other Essys in Moral Philosophy, Brekeley, Universyti of California Press (1978), újrakiadva Basil Bleckwell, Oxford (1981)
Habermas, Jürgen, A kommunkatív etika, Új mandátum könyvkiadó, Budapest (2001)
Horányi Özséb - Béres István (szerk): Társadalmi Kommunikáció, Osiris kiadó, Budapest (2001)
Kaczynski, E - Compagnoni, F., a cura di., La virtů e il bene dell’uomo, Dehoniane, Bologna (1993)
Kaczynski, E., Etica del dovere o etica della decisione? Una controversia contemporanea: T. Styczen e A. Krapiec in La virtů e il bene dell’uomo, szerk. Kaczynski E., - Compagnoni, F., Dehoniane, Bologna (1993)
Kecskés Pál: A bölcselet története fõbb vonásokban, 3. kiad. Sz. István Társulat, Budapest (1981)
Krokovay Zsolt: Médiaetika, A szólásszabadság és a polgárjogok, L'Harmattan, Budapest (2003)
Kroll, Gerhard, Jézus nyomában, Szent István Társulat, Budapest (1993)
Luno, Angel Rodríguez, Etica, Firenze, Le Monier, (1992).
Luno, Angel Rodríguez, La schelta etica. Il rapporto tra libertá e virtu, Ares, Milnao (1988).
luno, Rodríguez, La scelta etica, Il rapporto tra libertŕ e virtů, Ares, Milano (1988)
MacIntyre, Alasdair, After Virtue: Study in Moral Theory, Notre Dame, London (1981).
McQuail, Denis : A tömegkommunikáció elmélete, Osiris kiadó, Budapest, (2003)
Melina, L., Morale tra Crisi e Rinnovamento, Ed. Ares, Milano, (1993)
Moles, Abraham a., A giccs a boldogság művészete, Háttér, Budapest (1996)
Mondin, G. B., Grandezza e attualitŕ di S. Tommaso d’Aquino in Seminarium, Nuova serie A. XXXVI. n.1 (1996), 107-120
Pinckaers, Servais, Habitude et Habitus, in Dictionnaire de Spiritualité VII., Párizs, (1969)
Rhonheimer, Martin, Ethics of Norms and the Lost Virtues. Searching the Roots of the Crisis of Ehical Reasoning, in Anthropotes IX/2 (1993), 231-247)
Rivers, William L. - Mathews, Cleve, Médiaetika, Bagolyvár, Budapest (1999)
Schockenhoff, E., Bonum hominis. Die antropologiscen und theologischen Grundlagen der Tugendethik des Thomas von Aquin, Mainz (1987)
Schüller, B., Zu den Zwierigkeiten, dei Tugend zu Rehabilitiren in Theologie und Philosophie 58 (1983) 535-555.
Stift Zoltán, La dottrina delle virtú nell’insegnamento de Santa Caterina da Siena, Dissertatio ad Lauream in Fac. S. Theol. apud Pont. Univ. S. Thom., Szombathely (2000)
Tamás Tibor, A Tilos-ügy sajtóvisszhangjának médiaetikája, in Népszabadság online 2004. március 10., http://www.nol.hu/cikk/150143/
Tamás Tibor - Vajda Kristóf, ÛÛA passió – dosszié 2004. május 5. http://www.nol.hu/cikk/155582/
Williams, Bernard, Persons, Character and Morality, in Amelie, O. Rorty (ed.), The Identies of Persons, Brekeley, Universyti of California Press (1976); újrakiadva in B. Williams, Moral Luck, Cambridge, Cambridge University Press (1981)
Zsolt Péter, Tömegkommunikációs Elméletek, Vác, Eu-Synergon, (2002)
Tartalom
Tartalom
|
1
|
Bevezetés
| 4 |
1.Az újságírói függetlenség
|
6
|
1.1. Tömegkommunikáció és erkölcs
|
6
|
1.2. Szabadság
|
7
|
1.3. Újságírói hibák és erények
|
9
|
1.4. A józanság
|
10
|
1.5. Dilemmák
|
13
|
2. A film
|
16
|
2.1. Passiójáték
|
16
|
2.2. A szerző
|
17
|
2.3. A cselekmény
|
17
|
2.4. Vádak a premier előtt
|
19
|
2.5. Vélemények a Vatikánból
|
20
|
2.6. A film a mozikban
|
22
|
2.7. A film értékelése
|
23
|
2.7.1. Antiszemitizmus kérdése
|
23
|
2.7.2. Művészet vagy giccs?
|
24
|
2.7.3. Erőltetett párhuzamok és szimbólumok
|
24
|
2.7.4. Mária zavaros szerepe
|
25
|
2.7.5. Kinek szól a film?
|
26
|
2.7.6. Manipulatív szándék
|
26
|
2.7.7. Gondolatok helyett indulatok
|
27
|
2.7.8. Történelmietlen dokumentumfilm
|
27
|
2.7.9. Meghamisított kereszténység
|
28
|
3. A sajtóvisszhang példái
|
30
|
4. Értékelés
|
40
|
4.1. Megosztottság külföldön és még inkább itthon
|
40
|
4.2. Egy hamis szimbólum - Circulus viciosus
|
41
|
4.3. Függetlenség helyett konformiznus
|
42
|
4.4. Látszat konfrontáció
|
44
|
4.5. Az inkorrekt tájékoztatás “haszna”
|
44
|
4.6. Nem egyedi eset
|
46
|
4.7. A keresztény sajtó Magyarországon
|
47
|
Következtetések
|
49
|
Irodalomjegyzék
|
51
|